Benyomások Vietnamról és Kambodzsáról

Az a vicces, hogy ezt a posztot gyakorlatilag akkor kezdtem el, mikor átléptük a határt Kambodzsába és az ott töltött idő alatt nem sikerült befejezni, egy napja újra Vietnamban vagyunk a Mekong-deltában.(most pedig már itthon) Szóval akkor már hozzácsaptam a címhez Kambodzsát is és remélhetőleg előbb-utóbb egy kész poszt lesz belőle.

Ahogy azt már írtam egy előző posztban is, az a baj a blogolással, hogy általában nem marad idő/energia általános benyomásokat megfogalmazni, pedig vannak azok is szép számmal. Nyilván teljesen lehetetlen ennyi idő alatt megismerni rendesen egy országot, ez pont arra elég, hogy a felszínt karcolgassuk. Ugyanakkor végülis ez az egész blogolás egy erősen szubjektív műfaj, úgyhogy minden felelősség nélkül elmondhatjuk, hogy nekünk milyennek tűnt ez a hely.

Én úgy érzem, hogy rám sokkal jobb benyomást tett rám Vietnam, mint ahogy azt előzetesen képzeltem. Tartottam a szagoktól, a köpködéstől, a nyomulós árusoktól és a közlekedéstől is. Ezek közül önmagában mindegyik jelen van ebben az országban, de egyik sem olyan mértékben, hogy az igazán zavaró legyen. A szagok egyáltalán nem voltak vészesek, anyuéknál a lépcsőházban tízszer durvább szag van, amikor vasárnaponként az alattuk lakó vietnami és felettük lakó kínai család is intenzíven főzőcskézik. Persze volt olyan, hogy ahogy elmentünk egy-egy kifőzde vagy piac mellett akkor kevéssé étvágygerjesztő illatokat éreztünk, de soha nem éreztük azt, hogy mindjárt kidobjuk a taccsot, mert annyira büdös van. Lehet, hogy ez azért is volt, mert főleg az elején, például Hanoiban elég hűvös volt és nem rohadtak az utcán a dolgok, szóval ezt lehet, hogy még felülbírálom. 

Szemét van bőven az utcákon, az már inkább zavaró volt, hogy hiába próbáltunk jól nevelt európaiként kukát találni, ez sokszor lehetetlen küldetésnek bizonyul és bármilyen szép helyen jártunk bármelyik országban, mindenhol rengeteg szemét zavarta az összképet. A köpködésről már írtam, hogy napi 1-2 alkalommal volt szerencsénk egy jóízű krákogást hallani, de ez így teljesen elviselhető volt. A nyomulás is igaz, nagyon kevés olyan vietnamival találkoztunk, aki nem akart nekünk vagy másnak eladni valamit, legyen az áru vagy szolgáltatás. Igazából ez Sapában volt egy kicsit zavaró, főleg az első nap, a többi helyen elég könnyen le lehet őket szerelni. Ugyanakkor az állandó alkudozás meg erőszakosság néha kicsit fárasztó volt. 

A közlekedés kifejezetten kellemes csalódás volt, bár még mindig kézenfogva megyünk át a nagyobb kereszteződéseken, de az ijesztő látvány ellenére már viszonylag biztonságban érzem magam. Nagyon sűrűn mennek ide-oda, indexet csak minimálisan használnak és a lámpákat is csak akkor követik, ha logikusnak ítélik (például ha piros de ő jobbra kanyarodna akkor nem érdekli és simán átmegy a piroson), de nagyon lassan mennek és ha bármi neccesebb szituáció van akkor szinte teljesen lelassítanak. És bármi van, dudálnak, akkor is ha kikerülnek valakit, akkor is ha szembe jön valaki és akkor is, ha csak üdvözölni akarják a fél falut. Többször ültünk motoron vezetővel és egyszer béreltünk magunk is, és amellett, hogy ezek nagyon remek kis utazások voltak, nagyon megnyugtató is volt, hogy tényleg úgy éreztem, hogy semmi veszélyesebb helyzetbe nem mennek bele, csak olyan előzésekbe, amit rendesen belátnak, nem próbálnak mindenáron beférni, hanem inkább akár megállásig lassítanak. Persze a sávokat, utakat, közlekedési lámpákat és táblákat teljesen rugalmasan, saját felfogásuk szerint kezelik, olyan egyirányú utcával nem találkoztunk, ahonnan valóban nem jött volna semmi szembe.

Szóval ezekkel nem volt gond.

Ami meglepett és nagyon le is nyűgözött egy idő után, hogy és ahogy ez az ország működik. Nyugati logikával egyszerűen érthetetlen, hogy tud ennyire hatékonyan működni ez a látszólagos káosz. De működik. Teljesen informális kapcsolatok és rendszerek logikátlan halmazának tűnik, mégis, amit megbeszélsz valakivel, az úgy is lesz, csak számodra teljesen átláthatatlan csavarokon keresztül következik be. Persze volt olyan, hogy valaki megpróbált rosszul visszaadni, turisták vagyunk, nyilván az árazás is ehhez van szabva, ugyanakkor egyszer sem fordult elő, hogy valakivel megbeszéltünk volna valamit és átvágott volna minket, vagy utólag megpróbálta volna feljebb srófolni az árat, amikor például már egy hegyi falu közepén állunk, ahonnan nyilván nem tudunk másképp visszajutni, mint vele. A fájdalmas buszútról már volt szó, ugyanakkor az eljárás ott is egészen lenyűgöző volt. A szálláson megbeszéltük a nővel, kifizettük neki. Egy ponton begördült a busz, sehol semmi jegy, csak felpakoltak minket, hogy majd akkor át kell szállni. A nő elmondta egy fickónak, hogy akkor mi hova is megyünk. A fickó kb. tíz perc múlva leszállt, de még előtte szólt valaki másnak. Újabb fél óra múlva leszállítottak minket a boltnál, ahol egy harmadik fickónak adták tovább az infót, aki ott a boltos volt, és aki addig nem zárt be, amíg minket fel nem pakolt a buszra úgy, hogy végig semmi jegyünk, hivatalos papírunk nem volt, csak szájhagyomány útján terjedt az infó, hogy mi kik vagyunk és hova megyünk. Mindig megjelenik valaki, aki egy kis pénzért elvisz, elkalauzol, fuvart szerez vagy bármit, és hiába állsz ott hülyén az útszélén, tényleg visszajön és megoldja a szitut. Amitől napokra teljesen behalna ez az ország, az a telefonvonalak leállása lenne. Mindenki megállás nélkül telefonon intéz mindent, és két-három haveron keresztül biztos, hogy eljut egy olyan emberig, aki neked segíteni tud. Elképesztő ez a rendszer. Eleinte néha aggódunk, aztán mostanra már megszoktuk.

Kambodzsán egyértelműen látszik, hogy még jó pár év kell ahhoz, hogy fejlettségi szintben közelítsenek a szomszédhoz. Ami itt a leginkább megfogott minket, az az itt élő emberek kedvessége és persze az a feloldhatatlannak tűnő ellentét, ami ennek az országnak a jelenlegi hangulatából és a múltjából ered. Persze hatalmas általánosítás ennyi alapján (nomeg amúgyis) véleményt alkotni egy-egy népről, de a kambodzsaiak nagyon szeretetreméltónak, szívélyesnek és kicsit szerencsétlennek tűnnek, míg a vietnamiak sokkal kevésbé jófejek, ugyanakkor életrevalóbbnak látszanak. Kambodzsában tényleg úgy érzi az ember, hogy bárkire mosolyog rá, az őszintén mosolyog vissza és nem azért mert valamit el akar adni neked. Valóban úgy tűnnek, mint akik örülnek annak, hogy ott vagyunk, többször volt olyan, hogy valaki (akár tök ismeretlen) odajött és megköszönte, hogy meglátogatjuk az országát.

A nőkkel kapcsolatos bánásmódon azért látszott, hogy Kambodzsa jóval konzervatívabb ország, egy-két kivételtől eltekintve feltűnő volt, hogy ha kérdezünk valamit, vagy beszélünk valakivel, akkor az illető sokkal inkább Danira néz, hozzá beszél. Ami még mindkét országban érdekesnek tűnt, mintha kizárólag a nők dolgoznának :) Najó nem, de például kereskedelemben szinte kizárólag nőket láttunk, mindenhol mindent nők árultak, a földeken is főleg nőket láttunk dolgozni. Viszont helyi, utcai étteremben, kocsmában kizárólag férfiak ültek általában. Férfiakat gyakorlatilag csak vezetőként – legyen az túra, motor, tuktuk vagy busz – láttunk munka közben.

Pénzügyileg nagyjából kijöttünk abból, amit számoltunk, napi 30 dollárt számoltunk (kettőnkre) kajára, transzferekre, belépőkre, kávékra és ez átlagban elég is volt. Persze voltak drágább városok (például Saigon), meg ami meglepett minket, hogy Vietnamban kifejezetten drága volt a kávé, vidéken aztán persze ittunk olcsóbbat, de Saigonban 40ezer dong (kb. 410 forint) alatt nem nagyon tudtunk inni white coffee-t sem – ami a vietnami kávé, egy ilyen szűrőszerűségből csöpög le a kávé és konzervtejet adnak hozzá. (és igen, még 30 évesen is boldog nosztalgiát váltott ki az édes sűrített tej íze). Szóval általában a nagyobb városokban többet költöttünk, egy kajálás Saigonban olyan 15 dollárból jött ki (ebbe általában két főétel, üdítők vagy kávék fért bele), vidéken inkább 10-ből, Kambodzsában helytől függően valahol a kettő között, utazós napokon pedig kevesebbet. A víz kb 50-100 forint körül mozog, a kóla változó, de a legtöbb helyen 200 forint volt, a sör is olyan egy dollár körül mozgott. Ami jó volt nagyon a kajálásokban, hogy a felkapott helyek sem voltak megfizethetetlenek, drágábbak voltak általában, de magyar pénztárcának még mindig okés árakkal (pl.egy főétel 900 forint helyett 1200-1300 forint volt) operáltak. Szállásokra átlagban olyan 30-40 dollárt költöttünk, azért az jól látszott, mennyit számítanak a booking meg a tripadvisor kritikái, mert helyben szerveztük át kicsit az utat és kellett két éjszakára két különböző szállás és az a kettő volt kb. a legrosszabb szállásunk pedig árban nem azok voltak a legolcsóbbak. (pontosabban a legratyibb szállás az volt, ami a Mekong-túra árában benne volt, de ott sejtettük előre, hogy valami kis lyukba zsuppolnak majd be minket). Ami drágább volt, mint ahogy számoltunk, és ami miatt túlléptük a keretünket, azok az olyan közlekedési és túra bonyodalmak voltak, amiknek az útibeszámolók és könyvek szerint nem kellett volna bekövetkezniük, de mégis megtörténnek. Az egyik – kevésbé bosszantó – a sapai egésznapos piacnézős túra volt, ott tényleg azt gondoltuk, hogy egymás hegyén-hátán ugrálnak majd a turisták, hogy csatlakozzanak hozzánk, ehhez képest nem sikerült útitársakat szerezni, és így a kocsi vezetővel egy napra 85 dollárba fájt nekünk. A másik, nagyobb szívásunk az a kambodzsai –vietnami határon visszajutással kapcsolatos.

Az a baj, hogy tényleg nagyon sok helyre el lehet olcsón jutni, de ennek alapfeltétele általában, hogy reggel, maximum délelőtt közlekedjen az ember. Ha ezt nem tudod kivitelezni, akkor viszont tehetsz bármit, már csak privát taxi és hasonló megoldások jönnek szóba, ami értelemszerűen drága. Viszont erről senki nem írt sehol, mindkét szállásról megnyugtató emailek jöttek vissza, hogy Sihanoukville-ból (Kambodzsa) Chau Docba (határmenti város, Vietnam, innen indult a befizetett két napos Mekong-túránk) simán el lehet jutni fél nap alatt (kb. 240 kilométer), minibuszokkal meg shared taxi meg stb-vel. Aztán helyben, Sihanoukville-ben kiderült, hogy persze, ha a f12-es minibusszal elindulsz, ez megoldható, utána viszont nincs semmi, illetve van, de az későn, és lehet hogy bukod a határt, ugyanis azt senki nem tudta mikor zár, csak hogy öt-hét között, aszerint, hogy aznap mennyi munkájuk van a határőröknek. Azt tudtuk, hogy a hajónk a szigetről kb.f1-1 körül fog visszaérni, szóval ezt buktuk. A közlekedési rugalmasságra jellemző, hogy a szigeten se találtunk senki, de még egy halászcsónakot se, aki vissza tudott volna vinni minket korábban.

Szóval sajnos ezekre a gikszerekre két megoldás van, vagy idő vagy pénz. Gyakorlatilag az egész út után nem találkoztunk olyan turistával, aki nálunk rövidebb időre jött volna a régióba, csak olyannal, aki hosszabbra. Ha itt vagy mondjuk 2-3 hónapot, akkor persze semmi gondot nem jelent az, ha valahova egy nappal később indulsz el, megvárod a másnap reggelt és egy 50 dolláros taxi helyett megúszod egy 10 dolláros minibusszal. (két emberre). Nekünk pénzünk nem volt sok, de időnk még kevesebb – és a túra ami Chau Docból indult már ki volt fizetve - úgyhogy végül ez a megoldás maradt, megfűszerezve azzal, hogy a határon átjutás után (ahol szintén mondták, hogy persze lesz busz) kiderült, hogy olyan későn már nincs busz, és ismét maradt a jó drága taxi. Ez a két mulatság (taxik+sapa) kb. egy 200 dolláros plusz költséget jelentett, ami végül is egy nagy utazáshoz képest nem sok, de bosszantó volt, ezenkívül csak az ajándékok jelentettek plusz kiadást, de az már egy sokkal vidámabb többletköltség.

Ami még nagyon elgondolkoztató és hosszas elmélkedésekhez vezetne, hogy van-e Európának esélye Ázsiával szemben, illetve, hogy hova vezet ez a láthatóan nagyon gyors ütemű fejlődés és mikor lesz megállás. Sokat beszélgettünk Attilával arról, hogy mennyire másképp működnek ezek az országok, hogy hogyan terjeszkednek és próbál minden ország a kevésbé fejlett szomszédokba betörni és hogy hogyan támogatják ezt állami szinten, úgy ahogy az Európában elképzelhetetlen lenne és hogy mennyire sikeres ez a modell. Ezt részben a Kína elleni összefogás/ellensúlyozás is motiválja, most például azért is próbál mindenki Burmában valamiféle jelenlétet kiépíteni a környező országok közül, hogy megelőzzék ebben Kínát és állítólag minden olyan ügyben képesek félretenni a különböző országok közötti ellentéteket, amivel a hatalmas szomszéd orra alá törhetnek borsot. Egyrészt láthatóan Európa esélytelen, az összes olyan évszázadok alatt kiépült érték, amire olyan büszkék vagyunk és amiért jó európainak lenni - emberi jogok és munkajogok, szabadalmak, környezetvédelem, állami támogatások korlátozása magáncégeknek és transzparenciára törekvés - olyan rugalmatlanságot teremtenek, ami az amúgy sem gördülékenyen működő és belső feszültségekkel küzdő Unióban erős versenyhátrányhoz vezet. Persze kérdés az, hogy szeretnénk-e gazdaságilag hatékony, de ilyen szempontból a mi kultúránkhoz mérve 'erkölcstelen' világban élni és ez a kérdés persze messzire vezet - nem is tervezem megkísérelni sem a megválaszolását. 

Ugyanakkor, mi arra jutottunk, hogy egy kemény fal elég egyértelműen látszik, amibe ezek az ázsiai országok belefuthatnak és akár ideiglenes is de megállíthatja a hatalomátvételt és az a környezet rombolása. Biztos az is közrejátszik ebben, hogy az út alatt egy nagyon érdekes könyvet olvastunk, ami társadalmak összeomlásáról szól, részben külső, részben belső okok - pl. környezetrombolás miatt. Azt több helyről hallottuk, hogy az eszement erdőirtásoknak köszönhetően a talajerózió kezd vészes méreteket ölteni és ha egyszer egy ilyen folyamat elindul, azt nehéz lesz megállítani, főleg amíg gazdasági hasznot jelent (és nyilván emiatt az ott élőknek is rövidtávú érdekük) az erdők kiirtása. Egyre gyakoribbak az áradások és a földcsuszamlások a világnak ezen a részén, amihez nyilván a talaj gyengülésének is köze van és aminek a helyreállítása nagyon költséges és hosszas folyamat. Nem tudom van-e arra mód, hogy fenntartsák ezt a gazdasági növekedést úgy, hogy közben a környezetromboláson gyökeresen változtassanak, de ezt majd az idő úgyis eldönti. 

A másik elképzelhető megtorpanást az jelentheti - de szerencsére ez azért nagyon valószínűtlen forgatókönyv -hogy a növekedési ütem csökkenésével felerősödnek az ellentétek (Kína és Vietnam között most is vannak kisebb csörték, erőfitogtatások a tengeren) és kitör valamiféle ázsiai háború, de ez tényleg csak a fikció kategóriába tartozik és remélhetőleg ott is marad.

A teljesség igénye nélkül…

 - Egy kambodzsai esküvő minimum három napig tart, de éjjel-nappal, és az alapszíne mindig a rózsaszín és folyamatosan megy a zene. Van egy olyan rész, amikor tömött sorokban jönnek egymás után a rokonok és barátok és mindenkinél valami ajándék van, lábasjószág, virágok vagy akár egy tál kaja.

- A vietnamiak bárhol és bármilyen testhelyzetben olyan húsz másodperc alatt el tudnak aludni. Akkor is, ha az adott tárgy mozog, ha üvöltő zene szól, vagy ha emberek mászkálnak át a fejükön

- Gyakorlatilag minden létező tevékenységet el tudnak végezni egy csónakban és egész épületek, elefántok, toronydaruk kivételével mindent fel tudnak kötözni a motorra és A pontból B-be szállítani

- Egy új szabályozás szerint a vietnami rendőrnél nem lehet százezer dongnál több pénz (kb.ezer forint), nem ülhet be egy kávézóba, nem bújhat el oszlopok mögé és nem viselhet napszemüveget – mindezt a korrupció visszaszorításának érdekében, nem jöttünk rá, hogy a napszecsó hogy járul ehhez hozzá

- Kambodzsában az utcai ökörsütés betiltását tervezik, mert rossz érzéseket kelt a buddhista hívőkben. Csirkét, disznót, ilyesmit lehet, mert a miniszter szerint azok „kicsik”

- Ha azt hiszed, hogy megúsztad a homoki légy (magyarul lepkeszúnyog) csípéseket várj kb. egy hetet mielőtt ezt elkiabálod. Lehet, hogy csak elhalványultak, idővel visszajönnek és viszketnek mint a fene. Kinek több (persze nekem), kinek alig néhány (Daninak), elég bosszantóak, egyelőre az Auchanban kapható after-bite keverék nyújtott csak valamiféle enyhülést, azt amire külföldi fórumokon esküsznek (főleg amcsik, akiket otthon csíptek össze(!) meg ausztrálok, azt persze nem kapni itthon)