Sapából úgy távoztunk, ahogy
érkeztünk, egy éjjeli vonaton. A vonat nyolckor indult és tizenegy körül
sikerült is elszunyókálni, szóval egész sokat aludtunk, kb. ötre ért be a vonat
Hanoiba. Onnan irány a reptér és reggel negyed tízre már Da Nangban voltunk,
ami egy Hoi Antól kb. 40 kilométerre fekvő nagyváros. A szállásokról eddig
keveset írtunk, de nagyon meg voltunk elégedve a helyekkel ahol laktunk,
átlagban olyan 30-40 dollárosokat választottunk és azok közül a tripadvisor és
a booking kritikái alapján válogattunk. Persze voltak kisebb problémák, a sapai
szálláson a szigetelés nem volt százas, de szerencsére az elektromos takaró
(ami igen, egy csodálatos dolog) meg valami fűtő-cucc segített a dolgon. Ami
elég vicces, minden szálláson, típustól és ártól függetlenül (még a hajón és a
vonaton is) volt fogkefe-kisfogkrém szett és papucs.
De amiért ez az egész
szállás-téma az eszembe jutott, mert a Hoi An-os szállásunk annyira gyönyörű
volt, hogy néhány külön sort érdemel. Hullafáradtan értünk oda és biztos ez is
közrejátszott abban, hogy egy kisebb paradicsomnak tűnt az a szállás. Egy
hatalmas orchideákkal és más növényekkel teli kertben (Orchid Garden a neve is),
egy kis épületben volt a szobánk, mindennel felszerelve és gyönyörűen berendezve.
A recepciós lány pedig először széles vigyorral üdvözölt minket, aztán néhány
perc múlva megjelent egy frissen facsart, jeges maracujalével ami a 32 fokban
elképesztően jól esett.
Utána körbejártuk egy kicsit a
várost. Hoi An egy régi kereskedőváros volt, egy időben a legnagyobb kikötőváros
volt Dél-Kelet Ázsiában, kínai, japán, holland és francia kereskedők
sürögtek-forogtak mindenfele. A 18. században aztán az uralkodó dinasztia
összeomlásával hanyatlásnak indult és a következő évszázadokban teljesen elvesztette
jelentőségét. Viszont az épületek és a történelmi belváros nagy része megmaradt
és 1999-ben a Világörökség része lett. Nem véletlen, hogy több helyen is
Szentendréhez hasonlítják, tényleg emlékeztet egy kicsit egy skanzenra
(kiegészítve persze egy olyan halpiaccal, ami a dögmelegben, hullafáradtan már
száz méterről is elég megrázó élmény), de közben valahogy mégis annyira bájos
kis város, hogy egyáltalán nem zavaró. Ebből sokat első nap nem érzékeltünk, a 14
órás út után nagyjából arra volt erőnk, hogy egy tiszteletkört tegyünk a
városban, aztán lerogyjunk enni valahova. A kaja és utána egy kávé után újult
erőre kapva folytattuk a nézelődést, megnéztük a város fő nevezetességét, a
Japán Fedett Hidat – ami kőpilléreivel egy Japánban is pusztító hatalmas szörnyeteg
szívét volt hivatott átdöfni – és még néhány régi épületet, például a Chinese
Assembly Hallt. Hoi An másik jellemzője
a jó állapotban fennmaradt épületen kívül az a rengeteg szabó és ruhabolt, amik
az egész város beborítják. Több mint hatszáz szabó él a városban és mindenki el
akar neked adni valamit, ami egy idő után elég fárasztó volt. Általában nem is
cifrázzák túl, az egyszerűbb boltok elől csak jellegzetes hangsúllyal
kikiabálják, hogy „Buy me something” – az, hogy mit az már mindegy, csak
valamit vegyél. Ha meg esetleg megállsz, először mondanak egy olyan pofátlan
árat, hogy egyszerűen nem tudsz belőle eleget alkudni – ha valamit az eredeti
ár negyedéért veszel meg, joggal érezheted magad ügyesnek, amíg rá nem jössz,
hogy annak a feléért is odaadták volna. Ez
az állandó tukmálás és a rengeteg idősebb turista rányomja a városra is a
bélyegét és két nap alatt az, hogy közben a város nagyon kis hangulatos,
folyóparttal meg lampionokkal meg nagy belső kertes udvarokkal ellensúlyozni
tudta ezt, de lehet, hogy több nap után már zavaróbb lett volna. Az is tény,
hogy a legtöbb ilyen boltban gyönyörű ruhákat árultak, rengeteg selyem holmit
mindenféle színekben és fazonokban, szóval ha lett volna helyünk meg pénzünk
akkor biztos degeszre vásároltuk volna magunkat. Így inkább az ajándékok
beszerzésére fókuszáltunk, hogy ne maradjon minden az út végére.
Másnapra robogót béreltünk, azzal
mentünk a főzősulihoz is, utána pedig tettünk egy nagy kört a tengerpart és a
fűszerfalu felé. A víz elég hideg volt és kicsit a szél is elkezdett fújni,
úgyhogy csak a lábfejünket mártottuk bele, azzal a tudattal, hogy most a
Csendes-, nemsokára pedig az Indiai-óceánt is kipipálhatjuk Kambodzsa
partjainál. Szóval olyan egy-két percre nagyon menőnek éreztük magunkat. Aztán
délutánra visszaértünk a szállásra és megkezdődött a Kambodzsába jutásunk
kálváriája.
D: Az egész igazából a
maracujalével kezdődött. Ha az nincs, nem biztos, hogy rábízzuk az életünket a
recepciós csajra. Így viszont jó ötletnek tűnt, amikor azt javasolta, hogy az
otthonról kinézett Mailihn (minden városban vannak taxijaik és távolsági buszaik
– Attila szerint is megbízhatóak) helyett egy másik társasággal menjünk. Ehhez
ugyanis nem kellett betaxizni Da Nangba, hanem a ház előtt – ráadásul korábban –
felvett minket, a lány pedig többszöri kérdésünkre is megerősítette, hogy
nagyon zsír sleeping bus lesz, ne aggódjunk.
Némi késéssel 6 után meg is jött
egy egész tűrhetően kinéző busz, ülések helyett három oszlopnyi kb. emeletes ággyal,
amikben majdnem vízszintesen lehet feküdni, félig tele fehér turistákkal. Az
optimista hangulatban nem kezeltük helyén azt az elejtett megjegyzést, hogy
minket erről még átraknak egy másik buszra, de minden „no problem” lesz. A busz
eztán szépen bevitt minket Da Nangba (emlékezzünk, innen ment volna a másik
is), majd minket heveny integetéssel leraktak – de nem ám a buszpályaudvaron,
hanem valahol a külvárosban, egy ilyen tipikus itteni (bolt/kávézó/kajálda/családi
ház/jelen esetben busztársaság váróterme) helyen. Itt már nyilván sem fehér,
sem angolul normálisan tudó ember nem volt, de azt azért valahogy elmondták,
hogy másfél óra múlva jön a másik.
Ekkor kezdtünk el azon aggódni,
hogy nemhogy jegyet nem kaptunk, de még egy papírfecnink se volt semmiről, még
a szállodában kártyával kifizettük a buszt, a csaj pedig telefonált párat, de
akivel mindent ledumált, az ugye elment az első busszal. Néhány üdítővel,
illetve a ház mögötti vécében tett látogatás után (ahol villany nem nagyon,
féltenyérnyi csótányok viszont annál inkább voltak), kiderült, hogy a
boltvezető/forgalmi ügyeletes/családapa mégis tud valamit angolul. Vele
egyébként nagyon jót beszélgettünk (az ő apja a változatosság kedvéért a
dél-vietnámi hadseregben harcolt, le is ültették a háború után, több rokonuk,
barátjuk kimenekül az USA-ba, ennek ellenére a háború végét következetesen
liberationnek mondta), és igyekeztünk csak néha arra a kellemetlen kérdésre
terelni a szót, hogy mi a helyzet a busszal. Azért megtudtuk, hogy 9-re várható
(ekkor indult volna a másik busz is) és ekkora várakoztunk olyan 2,5 órája a
semmi közepén.
Fél 10 fele be is futott.
Másfélszer akkora volt, mint az előző, viszont háromszor annyian voltak rajta a
sofőrön kívül két arc (persze egyik sem beszélt egy kukkot sem angolul)
rendezgette az utasokat, minket pedig bedugtak az utolsó két helyre, a kosztól
ragadó műbőr fekhelyekre, az egyetlen pozitívum az volt, hogy az itt-ott
feltűnő, beazonosíthatatlan bogarak INKÁBB az alsó ágyakon rohangásztak. Eszter
legnagyobb rémületére az is kiderült, hogy WC nincs, sőt a toilet, bathroom szó
értelmezésével is gondok vannak. Később, amikor sikerült elmagyaráznunk, hogy
mit szeretnénk, nagyon segítőkészen megálltak az út közepén, kimutatva a
töksötét susnyásra, majd bután nézve és röhögcsélve, hogy a kényes missnek ez
nem felel meg, úgyhogy pár kilométerrel később nagy kegyesen egy olyan helyen
álltak meg, ahol valami fal mögé el lehetett menni.
A további 9 órát nem részletezném,
mondjuk azt még a kulturális különbségekkel sem tudom logikusan megmagyarázni,
hogy az este 9-kor töksötét és csöndes buszban hajnali 2 és 5 között miért
kellett menet közben néha felgyújtani az összes villanyt, majd olyan fél 2
magasságában betenni egy kis vietnámi zenét. Mivel én abban a szerencsés
helyzetben voltam, hogy az arcomtól 20 centire volt az egyik hangszóró, minden
kis finomságot hallhattam, de Eszter is emlékezett úgy hajnali négy tájáról
arra a számra, amelyiknek minden második sora az volt, hogy Ho Chi Minh. (azóta
is néha dúdolgatjuk magunkban, szóval a célját elérte)
Végül csak megérkeztünk a
kambodzsai határtól úgy 70 kilométerre lévő Pleikuba, ahol a buszállomáson
teljesen bezombulva beleegyeztünk, hogy két motoros fickó elvigyen egy „very
good car”-hoz, ami majd elvisz minket Le Tranhba, a határfaluba. A túrazsákokat
betették a lábukhoz, mi mentünk hátra, és 10 perc múlva ott is voltunk a
piacon, egy belül ablakokig, a tetőn pedig másfél méteres magasságig megpakolt
kisbusz mellett, a tetőre hamarosan a mi cuccaink is felkerültek a tintahalak, zsák
hagymák, krumplik és egyebek mellé, minket meg beültettek legelőre.
És tényleg, kb. két órával később
kiléptünk Vietnamból, és a túrazsákokkal átsétáltunk a földúton a senki földjén
Kambodzsába. Itt is kellett vízumot intézni, az útleveleink pedig nagy sikert
arattak, többször is újra megkérdezték, hogy akkor ez most milyen ország is.
Azon gondolkoztunk, hogy talán mi vagyunk az első magyarok, akik ezen a határon
léptek át, főleg mivel ez a határátkelő csak 2010-től létezik. Közben rögtön
megvolt az első igazi kambodzsai élményünk is, egy üvöltő hangszórójú autóval
megérkezett az állomásra egy narancssárga ruhás szerzetes, akinek a határőrök
rangjuk szerint adakoztak, majd a cipőjüket levéve, egyenruhában elétérdeltek
áldásra. Már ettől jobb kedvre derültünk, de miután az egyik tiszt még a
banlungi minibuszt is leszervezte nekünk, máris kezdtük elfelejteni az éjszakai
lidércnyomást.
Összességében ahhoz képest, hogy
többször el se tudtuk volna képzelni, hogy minden rendben fog menni, teljesen
sima volt az út, a nagy buszra való várakozást leszámítva összesen egy órát
vártunk a két minibuszra, és mindenki tényleg oda és annyiért vitt el, mint
ahogy megbeszéltük, szóval a kényelmetlenségeket leszámítva nagyon büszkék
voltunk magunkra, amikor elindultunk a kambodzsai országúton.
 |
| az életmentő maracujalé |
 |
| keresd a galambokat |
 |
| szokványos utcai látkép, robogózás közben |
 |
| a Csendes |
 |
| minibusz a Pleiku-i piacon, táskák a tetején |
 |
| az első kambodzsai szusszanás |