Itt meg ott: Hoi An és az átjutás Kambodzsába

Sapából úgy távoztunk, ahogy érkeztünk, egy éjjeli vonaton. A vonat nyolckor indult és tizenegy körül sikerült is elszunyókálni, szóval egész sokat aludtunk, kb. ötre ért be a vonat Hanoiba. Onnan irány a reptér és reggel negyed tízre már Da Nangban voltunk, ami egy Hoi Antól kb. 40 kilométerre fekvő nagyváros. A szállásokról eddig keveset írtunk, de nagyon meg voltunk elégedve a helyekkel ahol laktunk, átlagban olyan 30-40 dollárosokat választottunk és azok közül a tripadvisor és a booking kritikái alapján válogattunk. Persze voltak kisebb problémák, a sapai szálláson a szigetelés nem volt százas, de szerencsére az elektromos takaró (ami igen, egy csodálatos dolog) meg valami fűtő-cucc segített a dolgon. Ami elég vicces, minden szálláson, típustól és ártól függetlenül (még a hajón és a vonaton is) volt fogkefe-kisfogkrém szett és papucs.

De amiért ez az egész szállás-téma az eszembe jutott, mert a Hoi An-os szállásunk annyira gyönyörű volt, hogy néhány külön sort érdemel. Hullafáradtan értünk oda és biztos ez is közrejátszott abban, hogy egy kisebb paradicsomnak tűnt az a szállás. Egy hatalmas orchideákkal és más növényekkel teli kertben (Orchid Garden a neve is), egy kis épületben volt a szobánk, mindennel felszerelve és gyönyörűen berendezve. A recepciós lány pedig először széles vigyorral üdvözölt minket, aztán néhány perc múlva megjelent egy frissen facsart, jeges maracujalével ami a 32 fokban elképesztően jól esett.

Utána körbejártuk egy kicsit a várost. Hoi An egy régi kereskedőváros volt, egy időben a legnagyobb kikötőváros volt Dél-Kelet Ázsiában, kínai, japán, holland és francia kereskedők sürögtek-forogtak mindenfele. A 18. században aztán az uralkodó dinasztia összeomlásával hanyatlásnak indult és a következő évszázadokban teljesen elvesztette jelentőségét. Viszont az épületek és a történelmi belváros nagy része megmaradt és 1999-ben a Világörökség része lett. Nem véletlen, hogy több helyen is Szentendréhez hasonlítják, tényleg emlékeztet egy kicsit egy skanzenra (kiegészítve persze egy olyan halpiaccal, ami a dögmelegben, hullafáradtan már száz méterről is elég megrázó élmény), de közben valahogy mégis annyira bájos kis város, hogy egyáltalán nem zavaró. Ebből sokat első nap nem érzékeltünk, a 14 órás út után nagyjából arra volt erőnk, hogy egy tiszteletkört tegyünk a városban, aztán lerogyjunk enni valahova. A kaja és utána egy kávé után újult erőre kapva folytattuk a nézelődést, megnéztük a város fő nevezetességét, a Japán Fedett Hidat – ami kőpilléreivel egy Japánban is pusztító hatalmas szörnyeteg szívét volt hivatott átdöfni – és még néhány régi épületet, például a Chinese Assembly Hallt. Hoi An másik jellemzője a jó állapotban fennmaradt épületen kívül az a rengeteg szabó és ruhabolt, amik az egész város beborítják. Több mint hatszáz szabó él a városban és mindenki el akar neked adni valamit, ami egy idő után elég fárasztó volt. Általában nem is cifrázzák túl, az egyszerűbb boltok elől csak jellegzetes hangsúllyal kikiabálják, hogy „Buy me something” – az, hogy mit az már mindegy, csak valamit vegyél. Ha meg esetleg megállsz, először mondanak egy olyan pofátlan árat, hogy egyszerűen nem tudsz belőle eleget alkudni – ha valamit az eredeti ár negyedéért veszel meg, joggal érezheted magad ügyesnek, amíg rá nem jössz, hogy annak a feléért is odaadták volna. Ez az állandó tukmálás és a rengeteg idősebb turista rányomja a városra is a bélyegét és két nap alatt az, hogy közben a város nagyon kis hangulatos, folyóparttal meg lampionokkal meg nagy belső kertes udvarokkal ellensúlyozni tudta ezt, de lehet, hogy több nap után már zavaróbb lett volna. Az is tény, hogy a legtöbb ilyen boltban gyönyörű ruhákat árultak, rengeteg selyem holmit mindenféle színekben és fazonokban, szóval ha lett volna helyünk meg pénzünk akkor biztos degeszre vásároltuk volna magunkat. Így inkább az ajándékok beszerzésére fókuszáltunk, hogy ne maradjon minden az út végére.

Másnapra robogót béreltünk, azzal mentünk a főzősulihoz is, utána pedig tettünk egy nagy kört a tengerpart és a fűszerfalu felé. A víz elég hideg volt és kicsit a szél is elkezdett fújni, úgyhogy csak a lábfejünket mártottuk bele, azzal a tudattal, hogy most a Csendes-, nemsokára pedig az Indiai-óceánt is kipipálhatjuk Kambodzsa partjainál. Szóval olyan egy-két percre nagyon menőnek éreztük magunkat. Aztán délutánra visszaértünk a szállásra és megkezdődött a Kambodzsába jutásunk kálváriája.

D: Az egész igazából a maracujalével kezdődött. Ha az nincs, nem biztos, hogy rábízzuk az életünket a recepciós csajra. Így viszont jó ötletnek tűnt, amikor azt javasolta, hogy az otthonról kinézett Mailihn (minden városban vannak taxijaik és távolsági buszaik – Attila szerint is megbízhatóak) helyett egy másik társasággal menjünk. Ehhez ugyanis nem kellett betaxizni Da Nangba, hanem a ház előtt – ráadásul korábban – felvett minket, a lány pedig többszöri kérdésünkre is megerősítette, hogy nagyon zsír sleeping bus lesz, ne aggódjunk.

Némi késéssel 6 után meg is jött egy egész tűrhetően kinéző busz, ülések helyett három oszlopnyi kb. emeletes ággyal, amikben majdnem vízszintesen lehet feküdni, félig tele fehér turistákkal. Az optimista hangulatban nem kezeltük helyén azt az elejtett megjegyzést, hogy minket erről még átraknak egy másik buszra, de minden „no problem” lesz. A busz eztán szépen bevitt minket Da Nangba (emlékezzünk, innen ment volna a másik is), majd minket heveny integetéssel leraktak – de nem ám a buszpályaudvaron, hanem valahol a külvárosban, egy ilyen tipikus itteni (bolt/kávézó/kajálda/családi ház/jelen esetben busztársaság váróterme) helyen. Itt már nyilván sem fehér, sem angolul normálisan tudó ember nem volt, de azt azért valahogy elmondták, hogy másfél óra múlva jön a másik.

Ekkor kezdtünk el azon aggódni, hogy nemhogy jegyet nem kaptunk, de még egy papírfecnink se volt semmiről, még a szállodában kártyával kifizettük a buszt, a csaj pedig telefonált párat, de akivel mindent ledumált, az ugye elment az első busszal. Néhány üdítővel, illetve a ház mögötti vécében tett látogatás után (ahol villany nem nagyon, féltenyérnyi csótányok viszont annál inkább voltak), kiderült, hogy a boltvezető/forgalmi ügyeletes/családapa mégis tud valamit angolul. Vele egyébként nagyon jót beszélgettünk (az ő apja a változatosság kedvéért a dél-vietnámi hadseregben harcolt, le is ültették a háború után, több rokonuk, barátjuk kimenekül az USA-ba, ennek ellenére a háború végét következetesen liberationnek mondta), és igyekeztünk csak néha arra a kellemetlen kérdésre terelni a szót, hogy mi a helyzet a busszal. Azért megtudtuk, hogy 9-re várható (ekkor indult volna a másik busz is) és ekkora várakoztunk olyan 2,5 órája a semmi közepén.

Fél 10 fele be is futott. Másfélszer akkora volt, mint az előző, viszont háromszor annyian voltak rajta a sofőrön kívül két arc (persze egyik sem beszélt egy kukkot sem angolul) rendezgette az utasokat, minket pedig bedugtak az utolsó két helyre, a kosztól ragadó műbőr fekhelyekre, az egyetlen pozitívum az volt, hogy az itt-ott feltűnő, beazonosíthatatlan bogarak INKÁBB az alsó ágyakon rohangásztak. Eszter legnagyobb rémületére az is kiderült, hogy WC nincs, sőt a toilet, bathroom szó értelmezésével is gondok vannak. Később, amikor sikerült elmagyaráznunk, hogy mit szeretnénk, nagyon segítőkészen megálltak az út közepén, kimutatva a töksötét susnyásra, majd bután nézve és röhögcsélve, hogy a kényes missnek ez nem felel meg, úgyhogy pár kilométerrel később nagy kegyesen egy olyan helyen álltak meg, ahol valami fal mögé el lehetett menni.

A további 9 órát nem részletezném, mondjuk azt még a kulturális különbségekkel sem tudom logikusan megmagyarázni, hogy az este 9-kor töksötét és csöndes buszban hajnali 2 és 5 között miért kellett menet közben néha felgyújtani az összes villanyt, majd olyan fél 2 magasságában betenni egy kis vietnámi zenét. Mivel én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az arcomtól 20 centire volt az egyik hangszóró, minden kis finomságot hallhattam, de Eszter is emlékezett úgy hajnali négy tájáról arra a számra, amelyiknek minden második sora az volt, hogy Ho Chi Minh. (azóta is néha dúdolgatjuk magunkban, szóval a célját elérte)

Végül csak megérkeztünk a kambodzsai határtól úgy 70 kilométerre lévő Pleikuba, ahol a buszállomáson teljesen bezombulva beleegyeztünk, hogy két motoros fickó elvigyen egy „very good car”-hoz, ami majd elvisz minket Le Tranhba, a határfaluba. A túrazsákokat betették a lábukhoz, mi mentünk hátra, és 10 perc múlva ott is voltunk a piacon, egy belül ablakokig, a tetőn pedig másfél méteres magasságig megpakolt kisbusz mellett, a tetőre hamarosan a mi cuccaink is felkerültek a tintahalak, zsák hagymák, krumplik és egyebek mellé, minket meg beültettek legelőre.

És tényleg, kb. két órával később kiléptünk Vietnamból, és a túrazsákokkal átsétáltunk a földúton a senki földjén Kambodzsába. Itt is kellett vízumot intézni, az útleveleink pedig nagy sikert arattak, többször is újra megkérdezték, hogy akkor ez most milyen ország is. Azon gondolkoztunk, hogy talán mi vagyunk az első magyarok, akik ezen a határon léptek át, főleg mivel ez a határátkelő csak 2010-től létezik. Közben rögtön megvolt az első igazi kambodzsai élményünk is, egy üvöltő hangszórójú autóval megérkezett az állomásra egy narancssárga ruhás szerzetes, akinek a határőrök rangjuk szerint adakoztak, majd a cipőjüket levéve, egyenruhában elétérdeltek áldásra. Már ettől jobb kedvre derültünk, de miután az egyik tiszt még a banlungi minibuszt is leszervezte nekünk, máris kezdtük elfelejteni az éjszakai lidércnyomást.

Összességében ahhoz képest, hogy többször el se tudtuk volna képzelni, hogy minden rendben fog menni, teljesen sima volt az út, a nagy buszra való várakozást leszámítva összesen egy órát vártunk a két minibuszra, és mindenki tényleg oda és annyiért vitt el, mint ahogy megbeszéltük, szóval a kényelmetlenségeket leszámítva nagyon büszkék voltunk magunkra, amikor elindultunk a kambodzsai országúton.