Itt meg ott: Gasztro

Nekem nagyon bejön a vietnami kaja, vagy amit eddig láttam belőle. Dani azt mondja neki is, de ennél többet nem szeretne hozzátenni. Ami nem tetszik annyira, hogy sok az olajban sült étel, ami alapvetően finom, de nehéz kaja, ugyanakkor abból biztos, hogy kisül minden, ami para lehet, szóval ezért mégis egész sok ilyet eszünk. Bár egyébként, ahogy az lenni szokott ilyenkor szépen lassan puhulnak ezek a korlátok, amire továbbra is szigorúan figyelünk, hogy az olyan helyeken, amik nem tűnnek százasnak nem eszünk húst, és jégkockát pedig csak olyan helyen fogadunk el, amikben nagyon biztosak vagyunk.

Ami tetszik, hogy baromi sokféle és annak ellenére, hogy a legtöbb dologba rengeteg fűszert tesznek (főleg az északi részeken a kínai konyha hagyományait követik, szóval az öt íznek meg kell lennie) – mégis az összhatás egyáltalán nem túl sok, hanem pont hogy harmonikus. Persze ettünk olyanokat, amik nem ízlettek annyira, de sokkal több olyat, ami viszont nagyon. Egyelőre nekem a különféle tekercsek jöttek be a legjobban, frissen, főzve, sütve vagy bármilyen formában. Voltunk két olyan helyen is ahol nem volt étlap, hanem ahogy leültél elkezdték hordani a kis tálakat, aztán rakj össze magadnak valamit belőle. Az első helyen egy másik asztalról lestünk, a másodiknál viszont nagyon kedvesen elmagyarázták, hogy mit meg hogy. Zöldségeket meg zöld fűszernövényeket kellett egy rizstekercsbe pakolni, aztán jött a káposzta, aztán a nyárson sült szezámmagos disznóhús majd egy kis zöldséges tavaszi tekercs, aztán szépen össze kellett tekerni és valami darálthúsos-chilis szószba mártogatni – eszement finom volt, csak azt sajnáltuk, hogy a nagy melegben (ez már Hoi Anban volt) nem bírtunk sokat enni belőle.

Hoi Anban amúgyis jókat kajáltunk, ettünk még egy jó kis mangósalátát meg halas sültrizst, meg persze volt a főzősuli is. Ez egy olyan négy órás programot jelentett, második nap délelőtt mentünk oda. Piacozással kezdődött, amit kifejezetten vártunk, mert elég idegesítő volt, hogy sosem tudjuk semmiről, hogy micsoda. A lány, aki vezette szerencsére tök jól beszélt angolul és sokat mesélt arról, hogyan is épül fel a vietnami konyha. Van például vagy négyféle fokhagymájuk (van ilyen egészen pici), salottából és sima hagymából is több fajta és persze mindenféle zöldfűszer, a vízispenóttól (morning glory) a citromfüvön keresztül a korianderig, ami érdekes módon az itteni ételekben egyáltalán nem zavar annyira, mint a mexikóiakban. A gyümölcsök között is vannak bizarr külsejűek, mutatott vagy háromfajta almát, az egyiket karamellás almának hívják és tényleg meglepően édeskés, kicsit már gejl íze van, a másikat tejes almának, mert vmi fehéres lé csorog belőle. Azt is elmondta, hogy kell jól mangót választani, amit azóta már sikerrel alkalmaztam is. Annyira nem nyűgöztek le minket ezek a gyümölcsök, de az egyik licsi fajta Daninak eléggé bejött, mangóból meg ananászból is ettünk finomakat, de például a narancs és a mandarin egyáltalán nem volt nagy élmény, almában pedig határozottan jobbak vagyunk. A főzőkurzuson öt ételt tanultunk meg főzni és azt hiszem a vietnami konyha érdeme és nem a miénk, hogy nagyon jól sikerültek. Káposztaleves, friss tavaszitekercs rákkal és pirított disznóhússal, nyárson sült mindenféle fűszerbe és pépbe forgatott csirkenyárs, mangósaláta és vietnami palacsinta volt a menü – az utóbbi egy sós palacsinta, fűszerekkel, amibe rákot sütnek bele. A képeken látszik kb. mi hogy nézett ki, tényleg tök ízletesek voltak és nagy volt a kísértés hogy megvegyem a suli szakácskönyvét, de drága is volt meg nehéznek is tűnt, úgyhogy majd otthon szerzek be valami hasonlót inkább.

Kutya és macskahúst nem láttunk sehol, amit nem is sajnálunk. Ami még tényleg nagyon remek volt, arról írtam is már, az a pho, ami ha nem is éri el anyu vasárnapi húslevesének szintjét – de az eleve egy lehetetlen küldetés – egy nagyon egyszerű és jól összerakott étel, és már alig várom, hogy visszaérve Vietnamba együnk még néhányszor. "Fő"-nek kell egyébként mondani, ami a Halong-öböl felé vezető kocsiúton rettenetes szóviccekre sarkalt minket. ("- mit mondanak ha aznap nincs leves?" "- Phonix" és hasonlók).

Attila mondott egy olyan pho-bárt Saigonban, ahova főleg japók és dél-koreaiak járnak, akik állítólag mindig megtalálják a tuti kaja helyeket, szóval oda mindenképp elmegyünk még.

Az a baj ezzel a trópusi meleggel, főleg az utóbbi hat-hét napban, hogy nem nagyon kívánjuk a kajákat, vagy ha igen akkor inkább csak valami nagyon egyszerűt, pedig még annyi minden lenne a kipróbálandók listáján! Vietnamban „fura” kajákat nem is nagyon láttunk, Kambodzsában már volt olyan piac ahol volt sültkígyó, meg nagy rakás sült pókot, tücsköt és valami harmadik fajta ízeltlábút is láttunk – előzetesen azt gondoltam, hogy a pókot ki fogom próbálni, de valahogy mégsem éreztem ellenállhatatlan késztetést, de ki tudja. Egyelőre a kambodzsai konyháról olyan különösebb benyomásaink nincsenek, itt is sok a sült rizs meg sült tészta, de olyan átütő élményben még nem volt részünk, mint Vietnamban. Illetve Banlungban ettem egy nagyon finom édes-savanyú marhát, az elég jó volt meg ott Dani is megkóstolta a helyi specialitást, az Amok-halat, ami egy kókusztejes curryben főtt halat jelent és kicsit ilyen sűrű levesszerű állaga volt, jól összefőtt ízekkel. Első este Siem Reapban benéztünk még egy tripadvisor-kedvenc Dim Sum bárba, olyat is jó lenne még tolni, még ha nem is kifejezetten kambodzsai kaja. Amit akarunk még errefele mindenképp enni az a különböző banánhéjba tekert és abban sült dolgok, az egyelőre kimaradt, és persze a tengerparthoz közeledve Dani leteszteli majd a halas kajákat.

Közben még annyi történt, hogy megérkeztünk a tengerpartra Sihanoukville-be és frissen fogott, faszénen sült rákot vacsoráztunk, nyami.