Sapa

Szóval a Ha Long-öböl után az észak-vietnami Sapa felé vettük az irányt (bár még előtte volt annyi időnk, hogy a Zoli és Móni javasolta töltött édes zsömléhez hasonló tényleg nagyon finom cuccot a segítségükkel megkóstoljuk, illetve rájöjjünk, hogy van egy fullos francia negyede Hanoinak, amit addig sikerült nem észrevennünk). Ennek gyakorlatilag az egyetlen bevett módja az éjszakai vonatozás, a hozzánk hasonló gyenge fehéreknek kétszemélyes, fekvőhelyes kabinokban.

A helyünk tényleg kényelmes is volt, a vonat WC-je is köröket vert mondjuk a MÁV színvonalára, viszont a vonat a kb. 300 kilométeres távot 9 óra alatt teszi meg, igaz pl. Hanoiban is klasszikus fejlődő országbeli életképeket idézve konkrétan a házak között vezetnek a sínek, amiken zajlik az élet, ha éppen nem jön a vonat. Így aztán reggel 6 körül szálltunk le Sapában, ahol kellemetlen hideg (lehetett vagy 15(!) fok is, jöhet a fújolás) és egy minibusz fogadott, amit dicséretes helykihasználással töltöttek meg kb. a plafonig turistákkal és a csomagjaikkal, majd elindultunk a szerpentinen. Kint köd volt, az ablakok bepárásodtak, mi meg a leghátsó sorban ültünk, szóval – ismerve az én nem túl bensőséges kapcsolatomat a kanyargással – nem meglepő, hogy az utolsó félórát azzal töltöttem, hogy megpróbáljam nem kidobni a taccsot (bár annyi jó lett volna a dologban, hogy tettem volna róla, hogy a nagy része a mellettem ülő, üvöltve csámcsogó ötvenes francia nőnek is jusson a jóból).

Az ígért gyönyörű tájból megérkezés után sem láttunk többet, mivel olyan köd volt, hogy az utca túloldalát sem nagyon lehetett látni, de azért elindultunk körbenézni, már csak azért is, mert szerettünk volna társakat szerezni a másnapra tervezett falusi piacos túrára, mert két személyre pofátlanul magas ajánlatok voltak csak. Ez úgy nézett ki, hogy mi meglehetősen elbaszott fejjel próbáltunk magunkat betájolni a ködben és vonszoltuk magunkat egyik túraszervezőtől a másikig, a nyomunkban pedig egy népes csoportnyi szép népviseletbe öltözött lány és asszony jött, akik közül mindegyik feltette az – amint később kiderült, sztenderd és feltehetően a kormány által összeállított – kérdéssort rettenetes, éneklő angollal, miszerint: Verjúfróóóóm? What’s your name? Are you married?, és így tovább, kitérve a testvéreink nemére és hozzánk viszonyított korára, majd végül természetesen arra, hogy akkor ugye veszünk valamit tőlük. Lerázni esélytelenek voltunk őket, mert mint később konkrétan is láttunk, ők simán felmásznak kellemesen csevegve, vietnámi papucsban, 20 kiló szerszámmal és trágyával is megpakolva a rizsföldekre, minket viszont már csak az 1600 méter körüli magasság is kikészített. (Amúgy másban is tehetségesek, harmadik nap már rutinosabban átvágva a piacon néhányan az első napról – mi persze nem ismertük meg őket – messziről üdvözöltek, hogy Hungrííí)

Végül inkább 10 percet eltöltöttünk egy töküres – de valamiért nyitva lévő – irodában, mire ők rácsatlakoztak egy másik kellően baleknak kinéző párra, majd feladva a dolgot lebeszéltük a legolcsóbb, de még mindig elég húzós túrát másnapra. Délután lesétáltunk a közvetlen Sapa alatt fekvő Cat Cat faluba (a völgyről meg a hegyekről még mindig csak az útikönyvekből tudtuk, hogy léteznek), ahol (dobpergés, távoli harsonaszó) elfogadták az igazolványomat, de ehhez az kellett, hogy egy angolul 3 szót tudó embernek megpróbáljam elmagyarázni, milyen jó is lesz nekik, ha én majd írok róluk és reklámozom a helyet.

Cat Cat persze a lehető legturistább hely a környéken, de attól még hangulatos volt, ráadásul itt hál’ istennek standokról árulták a cuccokat, így nem is lett újra kíséretünk. Az itteni árusok viszont körbevették magukat pont tökéletesen maszatos, hatalmas bogárszemű, szomorúan néző vagy vízben tapicskoló kisgyerekkel, hihetetlen édesek ezek az ázsiai kölkök és persze elég kemény látvány ahogy a csatornában meg a szemétben játszanak.

E: Már az előző posztban szó volt róla mennyire helyes-e ilyen formában megtekinteni az így élő embereket, de utána az egyik robogós srác, aki elvitt minket azt mondta, hogy a turizmus fellendülése előtt ennél sokkal durvább körülmények között éltek és azóta sok pozitív változás történt. Ami jópofa, hogy ez a látszatkommunizmusnak vagy másnak köszönhető-e azt nem tudjuk, de minden egyes faluban, azokban is, ahol gyakorlatilag csak bádogviskók vannak, van egy hatalmas sárga-piros épület, ami az iskola és amit láthatóan nem olyan régen húztak fel.  A helyi kisebbségek helyzete sokat javult az utóbbi néhány évben (a 85 milliós lakosságból kb. 11 millió a kisebbség, a legtöbben közülük itt északon illetve a középső részen élnek) és míg előtte nagyon erős volt a nyomás arra, hogy kikényszerítsék az asszimilációt, most már például saját nyelvükön is tanulhatnak, felhúzták ezeket az iskolákat, vannak ösztöndíjak amikre ők is pályázhatnak, szóval ha a helyzet nem is ideális, de mindenesetre a jó irányba változik.

Cat-Catból visszafele gyalogolva rögtön lecsapott ránk két motoros, hogy majd ők visszavisznek minket. Előtte összefutottunk egy aranyos, idős holland házaspárral, akik szívesen megosztották velünk a tapasztalataikat – egy Ta Phin nevű falu tetszett nekik nagyon, ahol a Vörös Daok élnek és azt mondták, hogy szerintük motorral ripsz-ropsz meg lehet járni ezt az utat. Ez meg is ragadt a fejünkben, szóval a visszavitel helyett inkább arról kezdtünk el alkudozni velük, hogy oda vigyenek el minket (és persze vissza). A robogózás az első ijedtség után (ami csak nálam merült fel) elég jól sikerült, egyáltalán nem éreztük úgy, hogy veszélyesen vezetnének, az előzéseknél kifejezetten óvatosak voltak és nagyon hangulatos volt azon a tájon motorozni, még néhol a nap is kisütött és elképesztően békés volt a táj. A motorról leszállva rögtön megrohantak minket a helyi erők, és végigkísértek az úton, venni nem vettünk tőlük semmit, de annyira kedvesek voltak hogy valamennyit adtunk nekik a kíséretért. 

Sapa következő két napja mindenért pótolt minket időjárásügyileg. Azóta több utazóval is találkoztunk, akik egész ottlétük alatt ködös időt fogtak ki, úgyhogy most már tudjuk, hogy a háromból két nap nagyon jó aránynak számít. Szóval második nap elindultunk erre a piacos túrára, egy dzsipes fickó jött értünk, akinek az angol tudása kimerült a music, photo és stop szavakban. Elvitt minket egy kb. 150 kilométerre fekvő kis faluba, a kínai határhoz közel – Danit a telefonja már üdvözölte is Kínában – mindezt három óra alatt. Maga a piac nem volt nagy szám, ennél több különlegességre számítottunk, inkább olyan volt, ahol a helyiek szerzik be az aktuális szükségleteiket, például mindenféle műanyag cumót meg edényeket. Viszont az odavezető út miatt egy percig sem éreztük, hogy felesleg volt ennyi pénzt kiadni erre, annyira gyönyörű tájakon mentünk át, napsütötte rizsteraszok a hegyek között mindenütt, legelésző bivalyokkal, tehenekkel. Ha lesz módunk visszajönni ide, akkor biztos, hogy bérelnénk egy robogót és utazgatnánk faluról-falura ezen a környéken.

D: (Azért ne feledkezzünk meg a piac falujának nevezetességéről, a trainspottingi magasságokba emelkedően undorító WC-ről sem, amihez az út a szintén vörös-sárga közösségi ház/pártközpont egy olyan termén keresztül vezetett, ahol egy darab ember nem volt, viszont üvöltve szólt valami induló és a különböző díszítések között a főhelyet egy Ho Chi Minh mellszobor foglalta el. A WC, ahol mindkét nemhez tartozó oldalon volt egy üres, lecsempézett szoba is a műgonddal összeszart-hugyozott másik mellett, persze inkább Esztert sokkolta, viszont a szállodánkban a takarónk alá helyezett kínai elektromos ágymelegítő is neki esett jobban – ha nem lennénk biztosak benne, hogy minden második ilyen kigyullad előbb vagy utóbb, biztos haza is kellett volna hoznunk egyet.)

E: Igen-igen, erről semmiképp ne feledkezzünk meg, vagy legalábbis vigyünk magunkkal az útra egy olyan útitársat aki ha mégis sikerülne, akkor emlékeztet rá. Tényleg durva volt, de már egész hatékonyan oldom meg hogy ilyen helyzetekben minden szükséges mozdulatot a bakancs orrával végezzek el és semmihez se érjek hozzá.

D: … Amúgy a táj tényleg a leírhatatlan kategória volt, az út fele azzal telt, hogy egymásnak mondogattuk, hogy azt látod, meg húú, és hasonlókat, mégse éreztük magunkat hülyének, ráadásul errefelé azért alig voltak turisták, így a falvakon keresztülhajtva láthattunk valamit az igazi vidéki Vietnamból is.

Utolsó napra még egy túrára fizettünk be, ez három, a Sapa alatti völgyben lévő falu végiggyaloglásából állt, egy helyi vezetővel és természetesen a hozzánk csapódó kísérettel, akik újra lekérdezték a kérdőívet, de Eszter közben kidolgozott, „én is megkérdezem ugyanazt tőlük” technikájával egész jól leszerelhetőnek bizonyultak, sőt tőlük is meg lehetett azért ezt-azt tudni a helyiek életéről. Valamiért abban a hitben voltunk, hogy itt szépen lesétálunk a legalsó faluig, aztán felvesz minket a minibusz, de arról nem esett szó az ismertetőben, hogy azért megmászunk egy-két rizsteraszt, és ha már ott vagyunk, átvágunk egy bambuszerdőn is, ahol térdig érő sár volt. Ez és közben kisütött nap kicsit megviselte a társaságot, az is vicces volt, ahogy jó karban lévő, túrabakancsos fehéreket papucsos, minimum háromgyerekes, negyvenes, 140 centis vietnámi családanyák húzzák-vonják át a sáron.

Az utolsó akadály a völgy közepén lévő folyó feletti híd volt, amit úgy nagyjából érkezésünk előtt 10 perccel kezdett el szétbontani egy természetesen minden szükséges felszerelést robogóval a helyszínre szállító brigád, akik viszont ugyanilyen gyorsan vissza is építették a hiányzó 5 métert, hogy aztán a minibusz előtt a kíséret learathassa kitartásának gyümölcsét, még mi is vettünk végül valamit. Mondjuk azért az sem semmi, hogy ők ezért a néhány dollárért végignyomták a túrát velünk és aztán indulnak is vissza Sapáig vagy a falujukig a következő körre. Arról nem is beszélve, hogy a túravezető csaj annyiban különbözött tőlük, hogy jobban beszélt angolul, így ő ugyanezért kb. fejenként kapott annyit, mint amennyit egy-egy szerencsés üzlettel a többiek kereshettek – nem csoda, hogy az országban sokan csak az angoljukat gyakorolandó jönnek oda a turistákhoz, ez itt többet érhet életminőségben, mint otthon három diploma. Az oktatás kapcsán az még kemény, hogy noha vannak ezek az a szépen felhúzott új általános iskolák, ahova mindenki járhat, de ha már többet akar valaki akkor a középiskoláért kőkeményen fizetni kell, a túravezetőnknek három gyereke van és egyelőre nem tudja mi lesz, mert évi ezer dolláros tandíjat kell kicsengetni a középiskoláért, ami még otthon is elég kellemetlen összegnek számítana.

Egyébként ezt a völgyet is kár lett volna kihagyni (a Sapába vezető autóút a hegyek másik oldalán megy, így a kocsiból nem látni), ugyan az előző napi nekünk jobban bejött, de itt a hátteret Vietnam legmagasabb hegye, a Fansipan adta, szóval kellően lenyűgöző volt ez is.

Nemsokára éjfél és holnap fél hatkor kelünk, hogy egy maratoni buszozásban lehessen részünk Siem Reap felé, úgyhogy itt abba is marad a poszt. De rossz ez, mert annyi minden nem fér bele, sok mindent leírunk ami történik velük, de a benyomásainkra már nem marad idő/energia, de remélem nemsokára lesz egy olyan bejegyzés is, ami azt foglalja össze.(és közben lógunk még a két Hoi An-os nappal, az átjutással Kambodzsába és az itt eltöltött két nappal is…). Nem egyszerű dolog ez a blogolás. De cserébe, a poszttal együtt képek is felkerülnek most!