A napfelkeltés Angkor nézés után
olyan fél egy körül elindultunk a főváros, Phnom Penh felé. Az út folyamán sok
jót hallottunk róla, hogy rengeteget változott az utóbbi pár évben, sokkal
tisztább és rendezettebb lett. Ami kicsit felidegesített minket, hogy úgy tűnik
lehetetlen olyan buszokkal utazni, amiket még otthon kinéztünk, egyszerűen
bárkire bízzuk magunkat, azt mondja hogy az a busz lesz, aztán ott helyben kiderül,
hogy mégsem, hanem egy másik társaság, ami általában kényelmetlenebb. A másik
probléma, hogy az előre megadott utazási idő csak amolyan iránymutatás,
elképzelni sem tudjuk, hogy milyen körülmények teljesülése esetén tudnak ilyen
szintidőt futni ezek a buszok. A Siem Reap – Phnom Penh távolságra az
útikönyvektől kezdve az irodáig mindenki 5-6 órát mond, mi kb. 7-et jöttünk, de
úgy, hogy nem is volt különösebb komplikáció, valamit persze megszereltek
útközben, de az fél óránál többet nem vett igénybe, szóval az öt még úgy is
messze van. Hasonlóan alakult a Phnom-Penh – Sihanoukville úton, az előzetes
3-4 helyett vagy öt órát jöttünk, ami persze amúgy nem lenne gond, ha nem lenne
ilyen sűrű a programunk, így viszont elég bosszantó.
Szóval Phnom Penhben egy estét és
egy másnap délelőttöt töltöttünk. A közelben kajáltunk, teljesen nyugatias
éttermek sorakoztak mindenfele, valószínű az itt letelepedő NGO-knak is
köszönhetően, például a szállás űrlapjánál is volt olyan, hogy kinek a nevére
kéred a számlát és a három rubrikából az egyik az „NGO” volt. Ezt az is
megerősítette, hogy mindenfelé sok, nem turistának tűnő fehér embert láttunk
összevissza mászkálni. Másnap reggel elintéztük a buszjegyet tovább, és egy
tuktukossal lebeszéltük, hogy vigyen el minket ide-oda és kettőre hozzon vissza
a szállásra, mert oda jön értünk a pick-up. Általában minden busztársaságnak van
ilyen szolgáltatása, hogy minibuszokkal
összekapják az utasokat a szállodák elől és kiviszik őket az állomásra, Siem
Reapben teljes értetlenséget okozott mikor mondtuk, hogy majd mi kimegyünk és
nem kell pick-up (így akartunk egy kis plusz időt nyerni, Pippi vitt ki
minket).
Phnom Penhben mindössze fél napot
töltöttünk, úgyhogy nagyon határozott benyomásaink nem lettek a városról. Ami
feltűnő, hogy rengeteg kocsit láttunk, többet, mint az eddigi városokban
együttvéve kb. és a legtöbb itt is kifejezetten luxusautó kategóriába
tartozott. Az is látszott, hogy ez gyakorlatilag megbénítja a közlekedést, az
egysávos utcákba mindkét irányból behajtó kocsik folyamatos dugót okoztak. Mi
egy tuktukkal nyomultunk, először a Royal Palace-hoz, ami impozáns épületekből
és szépen megcsinált kertekből állt, aztán elnéztünk a legnagyobb piachoz, ahol
beújítottunk többek között Daninak egy Mr. Gekkós pólót is. Utána pedig a Tuol
Sleng múzeumhoz mentünk el, ahhoz a volt börtönhöz, ahol a Vörös Khmerek kb
15-20ezer embert végeztek ki néhány év leforgása alatt és ahonnan összesen
harmincan jutottak ki élve. Az első két épületben gyakorlatilag csak üres
osztálytermek voltak egy-egy vasággyal, aztán az utána következő kettőben pedig
az áldozatok fényképei sorakoztak. Rengeteg fiatal lány és fiú nézett vissza a
képekről, ami sokkoló volt, hogy – főleg az első képeken – a legtöbben mosolytak.
Ez az egész Vörös Khmer dolog egy külön posztot kívánna, nem tudom lesz-e erőnk
és időnk erről írni. Már a Kambodzsába való átlépés óta foglakoztat minket ez
az egész, hogy, hogy is következhetett be egy ilyen tömegmészárlás egy ilyen
országban. A kambodzsaiak – ahogy erről már talán írtunk is – hihetetlenül kedves,
barátságos és mosolygós népnek tűnnek, ami egyrészt turistaként persze jó
érzés, másrészt nagyon visszás ez úgy, hogy tudja az ember, hogy alig több mint
harminc évvel ezelőtt gyakorlatilag az ország lakosságának kb. egynegyede
meghalt a kínzások vagy a szimpla éhezés következtében. Kérdezni is alig mer
róla az ember, láthatóan az általános felfogás a teljes tagadása és elfelejtése
ezeknek az emlékeknek és a béke és boldogság folyamatos túlhangsúlyozása. Közben
azért akadnak olyanok – például az túravezetőnk Angkorban – aki egy-egy
pillanatban eltér a hivatalos (mások előtt) hangsúlyozott verziótól és arról
mesél, hogy mennyi hazugság veszi ezt az egész rémséget körbe, hogy az
igazságról csak egy-egy külföldi könyvből tudnak, amit itt nem is lehet kapni,
és hogy a bűnösök ugyanúgy ott ülnek a kormányban, ahogy azelőtt. Szóval nehéz
megállapítani, hogy mennyire sikeres ez a szeretünk mindenkit és egymást
erősítő propaganda egy ilyen szörnyűség árnyékában. Nem gondoltam, hogy ekkora
hatással lesz ez ránk, szokás szerint eléggé siettünk is, de utána mégis jó
időre lenyomasztódtunk a látottaktól, amik annyira nem is voltak különlegesek,
rengeteg fénykép, arcok számokkal a nyakukban. Azt megtudtuk, hogy a számokat
naponta osztották újra, szóval amikor olyat láttunk, hogy valaki az 1048-dik
volt, az pontosan annyit jelentett, hogy aznap őt 1048-dikként vették
nyilvántartásba és aztán kínozták/végezték ki. Ami még elég pokoli volt, azok
azok a beszámolók, amik a túlélőktől származtak, három ilyen elbeszélés volt
kirakva és mindhárom viszonylag visszafogott stílusban taglalta, hogyan is
vitték el valami olyan szöveggel, hogy új munkát kap és aztán bekerült ide. A
szokásos körömletépés, végtagtörések mellett az egyik kedvenc kínzómódszerük az
volt, hogy hátrakötött kézzel egy csörlőre kötözve húzogatták fel le az
illetőt, aztán ha eszméletét vesztette a fájdalomtól, akkor egy trágyával és
szeméttel megtöltött vödörbe mártották a fejét, hogy magához térjen, aztán
persze kezdődjön elölről az egész. 30-40-en voltak összezárva egy ilyen
cellába, kaját és vizet alig kaptak és 1-2 havonta fürödhettek. Hihetetlen
látvány volt, hogy mindez egy csendes iskolaudvarban lakóházaktól körülvéve
éveken át zajlott.
A múzeum után már mennünk
kellett, hogy elérjük a buszt Sihanoukville-be. Azon a városon is nagyon
látszik, hogy turisták kedvenc célpontja, itt az eddigiekkel ellentétben főleg
ausztrálokkal találkoztunk. Hangulatos kisváros, jó éttermekkel, szóval nem
sajnáltuk volna, ha ennél több napot kell ott punnyadással töltenünk.
D: De persze nem így történt, másnap dél körül indult a
hajónk Koh Rong-szigetre (turisták körében inkább Monkey Island néven fut, bár
pont majmot nem láttunk ott). Előtte már körvonalazódott a három nappal későbbi
szívásunk. Az útikönyvek szerint ugyanis Sihanoukville-ből a határig eljutni
olyan egyszerű és olcsó, hogy ihaj, ehhez képest kiderült: minibuszok valóban
vannak – 11.30-ig, utána meg másnap reggel, a mi hajónk viszont legjobb esetben
is csak 12 körül ér vissza. A délelőtt tehát medenceparti chill helyett azzal
telt, hogy erre a problémára a privát taxinál olcsóbb megoldást találjunk,
sikertelenül.
Aztán kivittek minket a hajóhoz és elindultunk a sziget
felé. A terelgetésünkkel megbízott, Dave nevű, ultralaza raszta ausztrál csávó
indulás előtt elmondta, hogy a sziget annyira kúl és bjútiful, hogy a végén
fixen könyörögni fogunk neki, csak maradhassunk még néhány éjszakát. Indulás
után pedig elmondta: a szigeten halálos mérgű kígyók vannak (igaz, egy turista
se látott még egyet se) – ha megmarnak, akkor ők annyit tudnak tenni, hogy
adnak egy mobilt, amin elköszönhetsz a mamádtól, majd elmesélt egy sztorit egy
csávóról, aki úgy döntött, jó ötlet lesz egy féltonnás bivalyt jó közelről
lefotózni, ez két hónapja történt, de a bangkoki kórházból még nem jutott haza.
És csak ezután mutatta meg azokat a fekete, szétvakart, gennyesedő sebeket a
lábán, amiket „valaminek” a csípése okozott (később találkoztunk a tettessel,
de ennyi feszültség legyen a sztoriban).
Ráadásul a tenger is eléggé háborgott, az egyetlen
örömforrás az a finn lány volt, aki egyrészt még nálam is rosszabbul volt (ami
elég nagy szó), másrészt az egyik nagyobb hullámnál egy klasszikus tízpontost
ugrott arccal előre a fedélzet közepén elhelyezett túrazsákok közé. Végül azért
csak megérkeztünk Kohrongra, és a látvány gyorsan elfeledtette velünk a
megpróbáltatásokat és a veszélyeket, az itt készült képekkel egy szemerkélő
esős novemberi délutánon bárhol Budapesten össze lehet szedni egy ív nélkül a
tarkó felé röpülő súlyos és kemény tárgyat.
A szigeten egyébként szinte kizárólag fehérek tulajdonában
vannak a kajáldák és a szállások, és persze az sem okoz gondot nekik, hogy a
szigetre látogatók közül pár hónapra beszervezzenek egy-két fiatalt, akik
gondolom kajáért-piáért szívesen dolgoznak, például a mi szállásunkon az
említett Dave-en kívül volt még egy klasszik angol külvárosi suttyó kinézetű
fazon, aki a tradicionális „Cheers, mate!”-et használta minden helyzetre, meg
egy beazonosíthatatlan csaj, aki következetesen love-nak szólított minden
hímneműt.
E: Reggeli után elindultunk, hogy iható kávét, egy a sziget
túlpartjára induló hajót, és esetleg másnap kora reggelre a szárazföldre induló
fuvart keressünk. A kávé reményében betértünk egy olasz étteremszerűségbe, ahol
legnagyobb megdöbbenésünkre felfedeztem, hogy az étlapon Hungarian Food pont
alatt tökéletes helyesírással sorakozik a paprikás csirke és a paprikás
krumpli. Miután előkerült a tulaj, egy 40-50-es nő, aki helyben ugrálással és
kézcsapkodással konstatálta, hogy magyarok vagyunk. Ő egyébként olasz, viszont
16 éve élnek Magyarországon a fiával és a lányával, a férjével elváltak és ő
visszaköltözött Olaszországba.Nyaranta Szilvásváradon csinálnak falusi turizmust
(ami azért is vicces, mert Daniék őszi Bükkös családi túráján mindig megállunk
abban a faluban). Laura beavatott minket a Koh Rong-szigeti biznisz
nehézségeibe, például a helyi kislányokat elég nehéz a tisztaság európai
fogalmaira megtanítani: azt, hogy az ágy alatt mi értelme van takarítani, azt
egyszerűen nem értik, a bárpultot pedig úgy törlik le, hogy minden egyes
otthagyott tárgyat gondosan körbetörölgetnek, de a világért sem mozdítanák meg.
D: Szereztünk hajót is a másik partra, a „kapitány” egy
Frank nevű, a változatosság kedvéért dél-afrikai fószer volt, aki azért
költözött ide (előbb pedig Thaiföldre), mert Durbanban már az utca végi
barátaihoz sem merte egyedül átengedni a hétéves fiát. Az ottani utcai rablók
ugyanis sokszor azután is beleröpítenek egy golyót az áldozatba, miután az szó
nélkül átadta nekik, amit kértek. Azt nem kérdeztük meg sajnos, hogy ettől
függetlenül egy kiskölök nevelésére egész biztos, hogy ez-e a legalkalmasabb
hely, ahol normális iskola nincs, cserébe a legközelebbi kórház két órára van
hajóval.
E: És azt azért ő is hozzátette, hogy ha esetleg túlságosan
elturistásodna a sziget, amire azért van esély, akkor mennek is tovább Burmába.
Burma egyébként sokaknál felmerült Kambodzsában, úgy tűnik, a régióban mindenki
eléggé rá van moccanva erre a témára, hogy minden jel szerint megkezdődött ott
is a nyitás, a kormányban jelképesen lecseréltek pár figurát és az angolok és
amcsik is feloldották a szankciókat. (sőt, az első ATM-et is beszerelték!). 40
milliós országról lévén szó úgy látszott, hogy gazdaságilag is elég forró téma
ez most errefelé, hogy ki ér oda először, de turistáktól és itt élő fehérektől
is többektől hallottuk, hogy arrafele akarnak mozdulni.
Szóval délután kettő fele elindultunk a beígért Paradicsom
felé a motorcsónakkal. Elég erős hullámok voltak, szóval annyira nem volt
egyszerű móka megkerülni a szigetet. Viszont a túloldalon a látvány elég ütős
volt, azúrkék, átlátszó tenger, nagyon apró szemcsés finom, fehér homokos part,
hosszan elhúzódva a sziget egész oldalán, és az egész tengerparton kb. 4-5
lófráló ember. Ennek a tengerpartnak az egyik oldalán néhány bungaló áll és egy
kis étterem, utána hét kilométernyi fehér homoksáv és a túlsó végén állítólag
még néhány bungaló és egy kis falu – de ezek nem is látszottak ilyen
messzeségből. Felsétáltunk az étteremhez
kajálni valamit és pipát meg szemüveget is béreltünk egy kis búvárkodáshoz.
Egész nagy élet volt a sziklák körül, rengeteg csíkos meg színes halacska
úszkált ide-oda. Innentől egyszerű volt a program, fürdés, fekvés a parton,
sétálás és újra az egész elölről. Mégis kb. 10-20000 oka van annak, amiért több
napot nem szívesen töltöttünk volna ezen a szakaszon, és két szóban
összefoglalható: homoki legyek. A homoki legyek olyan kis dögök, amik a
szúnyogokhoz hasonlóan arra vannak kitalálva, hogy a melegben békésen punnyadókat
basztassák. Annyiban viszont sokkal
rosszabbak, mint a szúnyogok, hogy lehetetlen őket észrevenni, mert sokkal
kisebbek és nem is zümmögnek, csak a csípés után érzi az ember hogy valami
történt. Nemcsak Ázsiában okoznak problémát, hanem például a Földközi-tenger
környékén és más (nyugati) tengerpartokon is megtalálhatóak, egy lesishmaniasis
nevű betegséget terjesztenek, aminek a könnyebb fajtája csúnya kráteres – elég undorító
– sebet okoz, ilyeneket láttunk Dave-n és az olasz nőn is, van egy súlyosabb
fajtája is, ami viszont elég ritka és szerencsére nem ebben a régióban van
jelen, hanem főleg Indiában és más közel-keleti és afrikai országokban.
Naszóval, ahogy szépen összecsíptek befújtuk magunkat riasztóval, akkor kicsit
nyugi volt, de aztán naplementekor megint elkezdtek rajzani, de akkor már a
több réteg szúnyogriasztó volt rajtunk és mérsékelt hatásfokkal, de működött. A
naplemente gyönyörű volt, elképesztő színek borították be az eget, aztán szépen
visszazötykölődtünk a hajóval és megismertük Laura fiát is, Matteót. Ő
említette először, hogy ezek a kis genyák valamiféle baktériumot terjesztenek, amire
van, aki érzékeny (ő nem), de az anyja igen. Ezen kicsit elkezdtünk aggódni és
visszaérve bekentünk a csípéseket Betadine-nal (amit utolsó nap reggel vettünk
anyu tanácsára). Ez okos ötletnek bizonyult, mert az összes csípésünk
gyönyörűen elhalványult másnapra és semmi bajunk nem lett. (Aztán persze az
első netes szálláson utánajártunk ennek a dolognak és azóta tudjuk, hogy mi a
helyzet a homoki legyekkel, de meg is nyugodtunk, mert ha bármilyen gond lenne,
akkor viszketnének a csípések és nem tűntek volna el másnapra teljesen).
Így telt el a második nap a szigeten, egy jó kis vacsora
után, ahol Dani az út legjobb halát én pedig legjobb tésztáját ettem, másnap
reggel meg felkerekedtünk, hogy visszajussunk Kambodzsába.
Most Saigonban töltjük utolsó óráinkat, szóval az út utolsó
két napjáról, a Mekong-deltáról már nem biztos, hogy lesz poszt, meglátjuk
mennyire tudunk ébren maradni a repülőn. Ezzel együtt még volt egy befejezetlen
bekezdés a benyomásainkról, azt még megpróbáljuk felrakni, aztán majd képeket
otthonról!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése