Phnom Penh, tengerpartozás és paprikás krumpli

A napfelkeltés Angkor nézés után olyan fél egy körül elindultunk a főváros, Phnom Penh felé. Az út folyamán sok jót hallottunk róla, hogy rengeteget változott az utóbbi pár évben, sokkal tisztább és rendezettebb lett. Ami kicsit felidegesített minket, hogy úgy tűnik lehetetlen olyan buszokkal utazni, amiket még otthon kinéztünk, egyszerűen bárkire bízzuk magunkat, azt mondja hogy az a busz lesz, aztán ott helyben kiderül, hogy mégsem, hanem egy másik társaság, ami általában kényelmetlenebb. A másik probléma, hogy az előre megadott utazási idő csak amolyan iránymutatás, elképzelni sem tudjuk, hogy milyen körülmények teljesülése esetén tudnak ilyen szintidőt futni ezek a buszok. A Siem Reap – Phnom Penh távolságra az útikönyvektől kezdve az irodáig mindenki 5-6 órát mond, mi kb. 7-et jöttünk, de úgy, hogy nem is volt különösebb komplikáció, valamit persze megszereltek útközben, de az fél óránál többet nem vett igénybe, szóval az öt még úgy is messze van. Hasonlóan alakult a Phnom-Penh – Sihanoukville úton, az előzetes 3-4 helyett vagy öt órát jöttünk, ami persze amúgy nem lenne gond, ha nem lenne ilyen sűrű a programunk, így viszont elég bosszantó. 

Szóval Phnom Penhben egy estét és egy másnap délelőttöt töltöttünk. A közelben kajáltunk, teljesen nyugatias éttermek sorakoztak mindenfele, valószínű az itt letelepedő NGO-knak is köszönhetően, például a szállás űrlapjánál is volt olyan, hogy kinek a nevére kéred a számlát és a három rubrikából az egyik az „NGO” volt. Ezt az is megerősítette, hogy mindenfelé sok, nem turistának tűnő fehér embert láttunk összevissza mászkálni. Másnap reggel elintéztük a buszjegyet tovább, és egy tuktukossal lebeszéltük, hogy vigyen el minket ide-oda és kettőre hozzon vissza a szállásra, mert oda jön értünk a pick-up. Általában minden busztársaságnak van ilyen szolgáltatása, hogy  minibuszokkal összekapják az utasokat a szállodák elől és kiviszik őket az állomásra, Siem Reapben teljes értetlenséget okozott mikor mondtuk, hogy majd mi kimegyünk és nem kell pick-up (így akartunk egy kis plusz időt nyerni, Pippi vitt ki minket). 

Phnom Penhben mindössze fél napot töltöttünk, úgyhogy nagyon határozott benyomásaink nem lettek a városról. Ami feltűnő, hogy rengeteg kocsit láttunk, többet, mint az eddigi városokban együttvéve kb. és a legtöbb itt is kifejezetten luxusautó kategóriába tartozott. Az is látszott, hogy ez gyakorlatilag megbénítja a közlekedést, az egysávos utcákba mindkét irányból behajtó kocsik folyamatos dugót okoztak. Mi egy tuktukkal nyomultunk, először a Royal Palace-hoz, ami impozáns épületekből és szépen megcsinált kertekből állt, aztán elnéztünk a legnagyobb piachoz, ahol beújítottunk többek között Daninak egy Mr. Gekkós pólót is. Utána pedig a Tuol Sleng múzeumhoz mentünk el, ahhoz a volt börtönhöz, ahol a Vörös Khmerek kb 15-20ezer embert végeztek ki néhány év leforgása alatt és ahonnan összesen harmincan jutottak ki élve. Az első két épületben gyakorlatilag csak üres osztálytermek voltak egy-egy vasággyal, aztán az utána következő kettőben pedig az áldozatok fényképei sorakoztak. Rengeteg fiatal lány és fiú nézett vissza a képekről, ami sokkoló volt, hogy – főleg az első képeken – a legtöbben mosolytak. Ez az egész Vörös Khmer dolog egy külön posztot kívánna, nem tudom lesz-e erőnk és időnk erről írni. Már a Kambodzsába való átlépés óta foglakoztat minket ez az egész, hogy, hogy is következhetett be egy ilyen tömegmészárlás egy ilyen országban. A kambodzsaiak – ahogy erről már talán írtunk is – hihetetlenül kedves, barátságos és mosolygós népnek tűnnek, ami egyrészt turistaként persze jó érzés, másrészt nagyon visszás ez úgy, hogy tudja az ember, hogy alig több mint harminc évvel ezelőtt gyakorlatilag az ország lakosságának kb. egynegyede meghalt a kínzások vagy a szimpla éhezés következtében. Kérdezni is alig mer róla az ember, láthatóan az általános felfogás a teljes tagadása és elfelejtése ezeknek az emlékeknek és a béke és boldogság folyamatos túlhangsúlyozása. Közben azért akadnak olyanok – például az túravezetőnk Angkorban – aki egy-egy pillanatban eltér a hivatalos (mások előtt) hangsúlyozott verziótól és arról mesél, hogy mennyi hazugság veszi ezt az egész rémséget körbe, hogy az igazságról csak egy-egy külföldi könyvből tudnak, amit itt nem is lehet kapni, és hogy a bűnösök ugyanúgy ott ülnek a kormányban, ahogy azelőtt. Szóval nehéz megállapítani, hogy mennyire sikeres ez a szeretünk mindenkit és egymást erősítő propaganda egy ilyen szörnyűség árnyékában. Nem gondoltam, hogy ekkora hatással lesz ez ránk, szokás szerint eléggé siettünk is, de utána mégis jó időre lenyomasztódtunk a látottaktól, amik annyira nem is voltak különlegesek, rengeteg fénykép, arcok számokkal a nyakukban. Azt megtudtuk, hogy a számokat naponta osztották újra, szóval amikor olyat láttunk, hogy valaki az 1048-dik volt, az pontosan annyit jelentett, hogy aznap őt 1048-dikként vették nyilvántartásba és aztán kínozták/végezték ki. Ami még elég pokoli volt, azok azok a beszámolók, amik a túlélőktől származtak, három ilyen elbeszélés volt kirakva és mindhárom viszonylag visszafogott stílusban taglalta, hogyan is vitték el valami olyan szöveggel, hogy új munkát kap és aztán bekerült ide. A szokásos körömletépés, végtagtörések mellett az egyik kedvenc kínzómódszerük az volt, hogy hátrakötött kézzel egy csörlőre kötözve húzogatták fel le az illetőt, aztán ha eszméletét vesztette a fájdalomtól, akkor egy trágyával és szeméttel megtöltött vödörbe mártották a fejét, hogy magához térjen, aztán persze kezdődjön elölről az egész. 30-40-en voltak összezárva egy ilyen cellába, kaját és vizet alig kaptak és 1-2 havonta fürödhettek. Hihetetlen látvány volt, hogy mindez egy csendes iskolaudvarban lakóházaktól körülvéve éveken át zajlott. 

A múzeum után már mennünk kellett, hogy elérjük a buszt Sihanoukville-be. Azon a városon is nagyon látszik, hogy turisták kedvenc célpontja, itt az eddigiekkel ellentétben főleg ausztrálokkal találkoztunk. Hangulatos kisváros, jó éttermekkel, szóval nem sajnáltuk volna, ha ennél több napot kell ott punnyadással töltenünk.

D: De persze nem így történt, másnap dél körül indult a hajónk Koh Rong-szigetre (turisták körében inkább Monkey Island néven fut, bár pont majmot nem láttunk ott). Előtte már körvonalazódott a három nappal későbbi szívásunk. Az útikönyvek szerint ugyanis Sihanoukville-ből a határig eljutni olyan egyszerű és olcsó, hogy ihaj, ehhez képest kiderült: minibuszok valóban vannak – 11.30-ig, utána meg másnap reggel, a mi hajónk viszont legjobb esetben is csak 12 körül ér vissza. A délelőtt tehát medenceparti chill helyett azzal telt, hogy erre a problémára a privát taxinál olcsóbb megoldást találjunk, sikertelenül.

Aztán kivittek minket a hajóhoz és elindultunk a sziget felé. A terelgetésünkkel megbízott, Dave nevű, ultralaza raszta ausztrál csávó indulás előtt elmondta, hogy a sziget annyira kúl és bjútiful, hogy a végén fixen könyörögni fogunk neki, csak maradhassunk még néhány éjszakát. Indulás után pedig elmondta: a szigeten halálos mérgű kígyók vannak (igaz, egy turista se látott még egyet se) – ha megmarnak, akkor ők annyit tudnak tenni, hogy adnak egy mobilt, amin elköszönhetsz a mamádtól, majd elmesélt egy sztorit egy csávóról, aki úgy döntött, jó ötlet lesz egy féltonnás bivalyt jó közelről lefotózni, ez két hónapja történt, de a bangkoki kórházból még nem jutott haza. És csak ezután mutatta meg azokat a fekete, szétvakart, gennyesedő sebeket a lábán, amiket „valaminek” a csípése okozott (később találkoztunk a tettessel, de ennyi feszültség legyen a sztoriban).

Ráadásul a tenger is eléggé háborgott, az egyetlen örömforrás az a finn lány volt, aki egyrészt még nálam is rosszabbul volt (ami elég nagy szó), másrészt az egyik nagyobb hullámnál egy klasszikus tízpontost ugrott arccal előre a fedélzet közepén elhelyezett túrazsákok közé. Végül azért csak megérkeztünk Kohrongra, és a látvány gyorsan elfeledtette velünk a megpróbáltatásokat és a veszélyeket, az itt készült képekkel egy szemerkélő esős novemberi délutánon bárhol Budapesten össze lehet szedni egy ív nélkül a tarkó felé röpülő súlyos és kemény tárgyat.

A szigeten egyébként szinte kizárólag fehérek tulajdonában vannak a kajáldák és a szállások, és persze az sem okoz gondot nekik, hogy a szigetre látogatók közül pár hónapra beszervezzenek egy-két fiatalt, akik gondolom kajáért-piáért szívesen dolgoznak, például a mi szállásunkon az említett Dave-en kívül volt még egy klasszik angol külvárosi suttyó kinézetű fazon, aki a tradicionális „Cheers, mate!”-et használta minden helyzetre, meg egy beazonosíthatatlan csaj, aki következetesen love-nak szólított minden hímneműt.

E: Reggeli után elindultunk, hogy iható kávét, egy a sziget túlpartjára induló hajót, és esetleg másnap kora reggelre a szárazföldre induló fuvart keressünk. A kávé reményében betértünk egy olasz étteremszerűségbe, ahol legnagyobb megdöbbenésünkre felfedeztem, hogy az étlapon Hungarian Food pont alatt tökéletes helyesírással sorakozik a paprikás csirke és a paprikás krumpli. Miután előkerült a tulaj, egy 40-50-es nő, aki helyben ugrálással és kézcsapkodással konstatálta, hogy magyarok vagyunk. Ő egyébként olasz, viszont 16 éve élnek Magyarországon a fiával és a lányával, a férjével elváltak és ő visszaköltözött Olaszországba.Nyaranta Szilvásváradon csinálnak falusi turizmust (ami azért is vicces, mert Daniék őszi Bükkös családi túráján mindig megállunk abban a faluban). Laura beavatott minket a Koh Rong-szigeti biznisz nehézségeibe, például a helyi kislányokat elég nehéz a tisztaság európai fogalmaira megtanítani: azt, hogy az ágy alatt mi értelme van takarítani, azt egyszerűen nem értik, a bárpultot pedig úgy törlik le, hogy minden egyes otthagyott tárgyat gondosan körbetörölgetnek, de a világért sem mozdítanák meg.

D: Szereztünk hajót is a másik partra, a „kapitány” egy Frank nevű, a változatosság kedvéért dél-afrikai fószer volt, aki azért költözött ide (előbb pedig Thaiföldre), mert Durbanban már az utca végi barátaihoz sem merte egyedül átengedni a hétéves fiát. Az ottani utcai rablók ugyanis sokszor azután is beleröpítenek egy golyót az áldozatba, miután az szó nélkül átadta nekik, amit kértek. Azt nem kérdeztük meg sajnos, hogy ettől függetlenül egy kiskölök nevelésére egész biztos, hogy ez-e a legalkalmasabb hely, ahol normális iskola nincs, cserébe a legközelebbi kórház két órára van hajóval.

E: És azt azért ő is hozzátette, hogy ha esetleg túlságosan elturistásodna a sziget, amire azért van esély, akkor mennek is tovább Burmába. Burma egyébként sokaknál felmerült Kambodzsában, úgy tűnik, a régióban mindenki eléggé rá van moccanva erre a témára, hogy minden jel szerint megkezdődött ott is a nyitás, a kormányban jelképesen lecseréltek pár figurát és az angolok és amcsik is feloldották a szankciókat. (sőt, az első ATM-et is beszerelték!). 40 milliós országról lévén szó úgy látszott, hogy gazdaságilag is elég forró téma ez most errefelé, hogy ki ér oda először, de turistáktól és itt élő fehérektől is többektől hallottuk, hogy arrafele akarnak mozdulni.

Szóval délután kettő fele elindultunk a beígért Paradicsom felé a motorcsónakkal. Elég erős hullámok voltak, szóval annyira nem volt egyszerű móka megkerülni a szigetet. Viszont a túloldalon a látvány elég ütős volt, azúrkék, átlátszó tenger, nagyon apró szemcsés finom, fehér homokos part, hosszan elhúzódva a sziget egész oldalán, és az egész tengerparton kb. 4-5 lófráló ember. Ennek a tengerpartnak az egyik oldalán néhány bungaló áll és egy kis étterem, utána hét kilométernyi fehér homoksáv és a túlsó végén állítólag még néhány bungaló és egy kis falu – de ezek nem is látszottak ilyen messzeségből.  Felsétáltunk az étteremhez kajálni valamit és pipát meg szemüveget is béreltünk egy kis búvárkodáshoz. Egész nagy élet volt a sziklák körül, rengeteg csíkos meg színes halacska úszkált ide-oda. Innentől egyszerű volt a program, fürdés, fekvés a parton, sétálás és újra az egész elölről. Mégis kb. 10-20000 oka van annak, amiért több napot nem szívesen töltöttünk volna ezen a szakaszon, és két szóban összefoglalható: homoki legyek. A homoki legyek olyan kis dögök, amik a szúnyogokhoz hasonlóan arra vannak kitalálva, hogy a melegben békésen punnyadókat basztassák.  Annyiban viszont sokkal rosszabbak, mint a szúnyogok, hogy lehetetlen őket észrevenni, mert sokkal kisebbek és nem is zümmögnek, csak a csípés után érzi az ember hogy valami történt. Nemcsak Ázsiában okoznak problémát, hanem például a Földközi-tenger környékén és más (nyugati) tengerpartokon is megtalálhatóak, egy lesishmaniasis nevű betegséget terjesztenek, aminek a könnyebb fajtája csúnya kráteres – elég undorító – sebet okoz, ilyeneket láttunk Dave-n és az olasz nőn is, van egy súlyosabb fajtája is, ami viszont elég ritka és szerencsére nem ebben a régióban van jelen, hanem főleg Indiában és más közel-keleti és afrikai országokban. Naszóval, ahogy szépen összecsíptek befújtuk magunkat riasztóval, akkor kicsit nyugi volt, de aztán naplementekor megint elkezdtek rajzani, de akkor már a több réteg szúnyogriasztó volt rajtunk és mérsékelt hatásfokkal, de működött. A naplemente gyönyörű volt, elképesztő színek borították be az eget, aztán szépen visszazötykölődtünk a hajóval és megismertük Laura fiát is, Matteót. Ő említette először, hogy ezek a kis genyák valamiféle baktériumot terjesztenek, amire van, aki érzékeny (ő nem), de az anyja igen. Ezen kicsit elkezdtünk aggódni és visszaérve bekentünk a csípéseket Betadine-nal (amit utolsó nap reggel vettünk anyu tanácsára). Ez okos ötletnek bizonyult, mert az összes csípésünk gyönyörűen elhalványult másnapra és semmi bajunk nem lett. (Aztán persze az első netes szálláson utánajártunk ennek a dolognak és azóta tudjuk, hogy mi a helyzet a homoki legyekkel, de meg is nyugodtunk, mert ha bármilyen gond lenne, akkor viszketnének a csípések és nem tűntek volna el másnapra teljesen).

Így telt el a második nap a szigeten, egy jó kis vacsora után, ahol Dani az út legjobb halát én pedig legjobb tésztáját ettem, másnap reggel meg felkerekedtünk, hogy visszajussunk Kambodzsába.

Most Saigonban töltjük utolsó óráinkat, szóval az út utolsó két napjáról, a Mekong-deltáról már nem biztos, hogy lesz poszt, meglátjuk mennyire tudunk ébren maradni a repülőn. Ezzel együtt még volt egy befejezetlen bekezdés a benyomásainkról, azt még megpróbáljuk felrakni, aztán majd képeket otthonról!