Random gondolatok

E: Ez a poszt már itthonról kerül befejezésre, rendben megérkeztünk, az átállás jegyében megpróbáltuk estig kihúzni, nekem kb. nyolcig sikerült (egész éjjel utaztunk) - de sikerült egész sokat aludni egyben, és most itt ülök és nézem a napfelkeltét és ha már, akkor befejezem ezt a posztot, aztán Dani majd még ír hozzá.

Bangkok igazán sokkoló volt Burma után, felhőkarcolók, rengeteg ember, nemzetközi kaja- és ruhaláncok, stb. A főzősuli meg a hajókázás nagyon jó volt, de nem indult jól a kapcsolatunk Bangkokkal, valahogy állandóan kisebb-nagyobb bosszúságok értek minket, pl. a főzést leszámítva nem igazán sikerült jót enni, pedig igazán sokat vártam. A taxisokkal való állandó küzdést is fárasztónak találtuk, a taxi alapvetően nagyon olcsó, ha bekapcsolják a taxamétert, viszont erre a taxisok kb. fele alapból nem hajlandó, és akkor kezdődik az alkudozás, amihez így az út végén annyira nem volt kedvünk. De ezeket leszámítva érdekes helynek tűnt, legközelebb ha arra járunk, azért majd adunk neki még egy esélyt. 

Útközben amikor eszünkbe jutott valami posztba annyira nem illő, akkor azokat külön írogattuk le, úgyhogy ezek következnek most :)

A burmaiak nagyon cukik. De tényleg. Amikor olvasgattam Burmáról többen írták, hogy van egy csomó szép látnivaló, de az igazi extra a helyiek. Elég szkeptikus voltam, de ez pár nap alatt teljesen megváltozott. Úgy tűnik, hogy valahogy tényleg nagyon örülnek neked, az utcán is általában ha valakivel összenézel kb. egy másodperc után láthatóan tök őszintén rád mosolyog. Vietnamban mindig bennünk volt, hogy azért valamit biztos akar az, aki odajön, meg alaposan átszámoltuk a visszajárót – persze így is volt hogy átvertek minket – itt ennek az árnyéka sincs,egy idő után már volt hogy meg se néztem hogy adnak vissza. Dani egyszer vett egy kólát, egy kislány szaladt el érte az anyukájához, aztán hozta vissza a kólát és észrevette, hogy a mamája rosszul adott vissza (kb olyan 6-7 éves forma lehetett), mire visszarohant és elkezdett toporzékolni az anyjának, hogy hogy rombolhatta ezzel a 'presztizsét' a kedves idegenek előtt, hogy rosszul ad vissza.

Ha veszel valamit persze örülnek, de ha nem, akkor is baromi jó fejek és segítőkészek tudnak lenni. Kicsit olyan, mint Kambodzsában, csak az ottaniakban volt vmi egyfajta gyámoltalan kis szerencsétlenség, ami viszont az itteniekben nincs. Persze durva így ennyi út tapasztalatával ennyire általánosítani, de hihetetlenül jó élmény volt, hogy muszáj róla írni. (meg az is kemény azért - és ugyanez a filing megvolt Kambodzsában is -, hogy közben itt is baromi véres és kegyetlen az elmúlt ötven év történelme, és szürreális hogy ilyen emberekkel hogy eshetett ez meg).

 

Turistaszemmel elég drága egyébként az ország, míg pl. Vietnamban 30-35 dollár körül már nagyon szép szállásokon laktuk, itt 50-60 dollárokért adják a viszonylag elfogadhatót. A kaják nem drágák, de azért a felkapottabb helyeken ott is érződik, hogy nem helyi pénztárcához szabják az árakat. Kávéból nagyon nehéz normálisat találni és az is viszonylag drága. Valószínű, hogy az elmúlt egy-két évben akkora roham indult meg, amivel az itteni kezdetleges turista-infrastruktúra nem annyira tudott lépést tartani, de ez majd jó pár év múlva kiegyensúlyozódik.

 

 A bételrágás gusztustalan egy szokás. Az egy dolog, hogy a köpködés zavaró egy európainak, erről ők nem tehetnek, de ha még vörös is a köpet, az azért nem egy szép látvány. Plusz a férfiak felének vörösek ettől a fogai, szóval a nagy vigyoroknak néha volt egy kis sátáni beütése ettől.

 Az infrastrukúra nagyon fejletlen, az ország büszkesége a Mandalay-Yangon autósztráda is olyan, hogy nincs az a menő busz aminek a lengéscsillapítója ki tudná egyensúlyozni a döcögést. A vonatok még lassabbak, a hajózás is elég elvetélt ötlet, szóval nem egyszerű nem repülővel közlekedni.

Ami elég fura és a hatékony adminisztrációt nem igazán segíti elő, hogy a vezetéknév, mint olyan Burmában nem létezik. Keresztnevet se akármilyet kapnak, az adott naphoz adott kezdőbetű tartozik,aztán az olyan kezdőbetűjű nevekből lehet választani. A név többi része végképp esetleges és nem is tudtuk igazán kideríteni, hogy mitől függ. A turizmusban dolgozóknak általában van egy angol (beszélő) nevük, mint a joghurtárus Scott Yoghurt, mivel a valódit vagy kimondani, vagy megjegyezni nem tudnák a külföldiek.

Termékajánló:minden hátizsákkal utazónak nagyon tudjuk ajánlani ezt a hátizsák-védő tokot, csomóféle van, van ami egy sima (nem túl tartós műanyag), vannak masszívabbak is. Arra is jó, ha feladod a gépre a csomagot akkor nem kell a pántokkal szarakodni, meg le is tudod egy lakattal zárni, aminek nyilván kb csak olyan lélektani hatása van, mint egy biciklizárnak, de azért mégis 5 mp-cel nehezebb kb kinyitni így és akkor hátha békén hagyják. Harmadrészt pedig, ha megesne az, ami velünk, hogy a táskátok lerepül egy kb 80-nal menő kisbusz tetejéről egy burmai országúton, akkor nem a táskák szakadnak szét hanem ez a csodatok. Szóval ajánljuk!

Könyvajánló: Én az út alatt többek között a Burmai napokat olvastam Orwelltől és az a hangulat teljesen átjött. A másik ami elég jónak tűnt, de nem fejeztük be, David I. Steinbergtől a "Burma/Myanmar - What everyone needs to know". (emellett persze LP volt nálunk). 

Ja és az egyik buszút alatt elkezdtük a Shameless c. sorozatot nézni és egész viccesnek bizonyult!

 D: Nem kicsit bosszantó, hogy Burmában, amit pár éve még majdnemhogy Észak-Koreával emlegettek egy lapon, bárhol, bárki, havi asszem 10-15 dollárért 4-5 különböző angol bajnoki meccset tud nézni élőben, eredeti angol kommentárral, míg ugye otthon csak a nyomorult Digi ad nagyon jó esetben kettőt, a legnyomorékabb magyar riporterek tolmácsolásában.

Egyébként a legtöbben United szurkolóknak mondják magukat, volt még ugye egy arsenalos, de pl. Realt vagy Barcát még egy sem mondott (egy valaki volt, aki csak a jó játékosoknak drukkol, a kedvence pedig Messi), valószínűleg azért is, mert az otthon este kezdődő spanyol bajnokik itt nagyon hajnalban vannak – bár azt is mondták, hogy a BL-re fent szoktak maradni.

Bagani guide-unkat kérdezgettük kicsit erről a szerzetesség-dologról is. Az derült ki, hogy tényleg mindenki be szokott állni valamennyi időre (ha jól értettük, ez tulajdonképpen kötelező is, de nincs megszabva, az se, hogy mikor, és az időtartam se) párszor életében, gyerekként és felnőttként is. Ilyenkor tanulnak a buddhizmusról, például Buddha korábbi életeinek mindenféle erkölcsi tanításokat közvetítő történeteit, illetve részt vesznek az adománygyűjtésben is (folyamatosan láttuk, ahogy gyalog vagy kocsival járják az utcákat, elvileg délelőtt kell összegyűjteniük az aznapra való kaját, de valószínűleg manapság azért inkább pénzt adnak sokan, bár régen azt el sem fogadhatták)
Utána arról beszélgettünk, hogy ez tulajdonképpen elég jó lehet, miközben liberális énünk nyilván valahol tiltakozik az ellen, hogy mindenkit kötelezően vallási nevelésben részesítsenek. Azt így kívülről nehéz eldönteni, mennyire vallásosak az emberek. A templomokban sok helyit láttunk, Baganról az is kiderült, hogy ez a burmai Mekka, aki legalább egyszer nem jön el ide életében, az nem is számít igazi burmainak.

+itthonról:

Eszter után kicsit megkésve, de még mindig az út/átállás hatásai alatt én is próbálok írni egy-két dolgot, persze ilyenkor semmi nem jut az ember eszébe azok közül, amik út közben bevillantak:

Én őszintén szólva kicsit féltem attól, hogy nyomasztó lesz Burmába utazni. Legutóbb Kelet-Kambodzsában azért volt néhány pillanat, amikor túl sok volt a bűz, a szemét és a nyomor. Nyilván egy kicsit undorító hozzáállás, hogy elmegyek az egzotikus, a modern világtól még nagyjából érintetlen országotokba, de azért ne legyen nagyon szembetűnő a nyomorotok, mert az már zavar, de akkor is kikészíti az embert a kilátástalan szegénység, tenni meg úgysem tudsz ellene semmit.

A lényeg az, hogy sokkal kevésbé volt vészes, mint gondoltam. Az emberek általában jókedvűnek tűntek, nem nagyon láttunk durván betegnek vagy éhezőnek tűnőket. Persze mi főleg azért a jobb helyeken voltunk és mondjuk Yangonban sem mentünk el sétafikálni egyet a legdurvább nyomornegyedekbe. (Mondjuk ott azért láttunk a taxikból egy-két igazán posztapokaliptikus lidércnyomásra emlékeztető háztömböt.) Nem tudom, lehet hogy már edzettebbek voltunk-e kicsit, de csak egyszer-kétszer éreztem úgy, hogy ez most már egy kicsit sok. Az is benne van nyilván, hogy az ország nagy része inkább falusias, és valahogy ott azért kevésbé tud igazán durva lenni a helyzet, mint egy nagyvárosi nyomortelepen.