Észak és Dél

E: Végül közösen írjuk a következő posztot. Itt most éjjel fél egy van és kb.7-re lenn kéne lennünk reggelizni, mert utána jön értünk a fuvar. Szóval lehet, hogy nem lesz olyan hosszú ez a bejegyzés, pedig az elmúlt két nap annyira sűrű volt, hogy jó lenne egy részét legalább átadni. Akkor először a száraz tények, tegnap Saigonban mászkáltunk este tízkor pedig átrepültünk Hanoiba (kb kétórás út), úgyhogy a mai napot itt töltöttük. Kicsit nehezen ébredtünk, valószínű még az átállás sem tökéletes mert még fél háromkor is meglepően frissnek éreztük magunkat éjjel. Hanoit, a fővárost Saigon kistestvéreként szokták emlegetni, hát szerintünk elég távoli lehet a rokonság, mert már ez alatt a két nap alatt is nagyon nagynak tűnt a különbség a kettő között. Attila - akiről még később lesz szó - is mondta előre, hogy rögtön fel fog tűnni mennyire más a két város, és nem csak amiatt mert itt 15 fokkal hidegebb van .(de igen, itt ahelyett, hogy izzadnánk be kell fűtenünk éjszakára).
Saigon sokkal tisztábbnak és rendezettebbnek tűnt, a járda például teljesen járható volt. Itt gyakorlatilag lehetetlen a járdán közlekedni, rézsútosan állnak a robogók sorban. Nehéz most összeszedni - érzésre teljesen más a kettő - de majd máskor megpróbálom. Ami viszont hasonló és jó, itt sincs nagyon krákogás-köpködés és nyúzott kutyát se láttunk eddig, jeeee.
Voltunk egy csomó helyen erről majd Dani ír bővebben meg találkoztunk Attilával is. Attila az egyik legnagyobb nem-állami bank intézményi sales-ese, ennek kapcsán jött be az alapkezelőhöz és mesélt Vietnamról is meg lelkesen ajánlgatta, hogy szóljunk ha ide látogatunk, úgyhogy végül írtam neki és egy hosszabb kávézást ütöttünk nyélbe. Nagyon jól sikerült, egyrészt mert jól ismeri ezt a régiót (Vietnam előtt három évig Szingapúrban élt, azelőtt Hollandia és erdélyi magyarként született), másrészt meg egyszerre látszik rajta, hogy szereti ezt az egészet, ahogy látja, hogy fejlődik körülötte ez az ország de közben fanyar iróniával fűszerezett kis sztorikat mesél, amiket jókat nevettünk. Ha visszaérünk Saigonba az út végén úgy tűnik a vacsit is megejtjük vele.

D: (akkor átvettem, bár ez a blogírás dolog elméletben egyszerűbbnek tűnik, mint gyakorlatban - ez az én számból persze különösen gáz, elvégre munkaként is írok, vagy mi)
Erről jut eszembe, jó magyar újságíróként kiváltott újságíró-igazolványomat eddig konkrétan sehol nem fogadták el, de ráadásul úgy, hogy a megértés legkisebb szikráját nem láttam felcsillanni a szemekben. "Nyugaton" legalább valami vitáig eljutottunk általában, itt kb. úgy néznek rá, mintha a lakcímkártyámat dugnám az orruk alá. Pedig volt egy olyan naiv elképzelésem, hogy itt majd mindenhol mosolyogva adják az ingyenjegyeket. Mondjuk eddig a legdrágább beugró emlékeim szerint olyan kemény 300 Ft volt, no de a száraz pogácsa sem az értéke miatt esik jól a sajtótájékoztatón, hanem mert MENŐ vagy, hogy ingyen kapod.
Szóval Saigon. Voltunk még állatkertben is, mert el kellett ütni másfél órát. Kellemes meglepetés volt, hogy a 80 forintos jegy ellenére alig voltak emberek, állatok viszont igen, még egy kamasznak látszó fehér tigris is, aki tökéletes példája volt a "nagyon cukinak látszó állat, amelyik pusztán szórakozásból másodpercek alatt tépne cafatokra"-kategóriának, előbbire ráerősített, utóbbit demonstrálta, ahogy egy autógumit dobálgatott meg pofozgatott a medencéjében, elázott és szomorú fejjel.
Láttuk még a helyi Notre Dame-ot, aminek elég nagy szerencséje, hogy rohadt messze van az igazitól, mert még magyar viszonylatban sem egy nagy durranás, viszont a szintén francia örökség főposta kellemes gyarmati hangulatot áraszt, amit csak a kötelező és elég nagy Ho Chi Minh portré tör meg.
Megnéztük még a háborús múzeumot, ami tényleg érdekes (az udvarban ott állnak az amcsi tankok, helikopterek, repülők, bent meg az összes kézifegyver, egyenruha, stb.), de főleg sokkolóak a fényképek - agent orange és társai (a növényirtószerek, amelyeket tízezertonnaszámra szórtak le Vietnamra, miután valaki kitalálta, hogy ha nem tudunk dzsungelben harcolni, akkor ne legyen dzsungel) hatásai miatt iszonyatos torzan született gyerekek, lenapalmozott falvak, miegymás. Mondjuk a propagandavonulat elég erős, a dél-vietnamiakat csak mint "puppets" emlegetik a szövegek és persze arról sem esik szó, hogy azért az északiak sem gondolták meg kétszer, ha egy "kollaboráns" falut kellett megbüntetni.
Az egészből egyébként süt nem kis büszkeség is - teljes joggal. Máshogy is néz az ember ezekre a kicsi, vékony, elég hülye frizurás, röhejes angolt beszélő, néhány dollárért alázatosan mosolygó csávókra, ha belegondol, hogy innen véres fejjel mentek haza a mongolok, a kínaiak, aztán meg az ötvenes évektől egy laza húsz év alatt a franciák és az amerikaiak egymás után, utóbbiak ráadásul úgy, hogy a változatosság kedvéért az ország egy része velük volt. Minket meg a lengyeleket pl. ugyanúgy minden erre járó nagyhatalom kirabolt/leigázott, csak valahogy a második része nem úgy sikerült a dolgoknak, mint itt.
A Hanoiban látottakról legközelebb.


E: Érdekes tények (Attilától és máshonnan).
- a pho csodálatos, tényleg én azt gondoltam, hogy fel van fújva ez az egész áradozás, de egyszerűen finom. nem extra fűszeres meg semmi, olyan mint egy jó húsleves de elképesztően jól tud esni az embernek egy fárasztó nap után
- a nyelvtanulásra biztató propagandának köszönhetően eddig két napból kétszer jöttek oda angolul gyakorlók, a mai egy aranyos kissrác volt aki tízévesnek nézett ki de állította, hogy tizenhét és kiröhögött minket mikor az egyetlen eddig ismert vietnami szót, a 'köszönöm'-öt kimondtuk
- a vietnami Cu Chi alagutaknál ki lehet próbálni, milyen lerögzített gépfegyverrel lőni. Kambodzsában ugyanezt aknavetővel teheted meg, egy élő tehénreű

Itt gyakorlatilag különböző pillanatban de egyszerűen bealudtunk, pedig annyi minden lenne még amit meg akarunk osztani!:) Ma akkor irány a Halong-öböl, egy hajón éjszakázunk ott aztán másnap délután visszahoznak minket Hanoi-ba, felszállunk egy vonatra és irány Sapa. Szóval ha ezeken a járműveken nem lesz net - amin azért a lefedettség dacára meglepődnék ha lenne - akkor legközelebb kb. három nap múlva leszünk internetközelben. De talán nem is baj, mert így kényszeresen próbáljuk (főleg én) követni az otthoni eseményeket. Képekre most nincs időnk, de pótoljuk azt is mostmár, igérjük!