Angkor nagy fekete autóval

 

Most egy elképesztően szép kis fehér homokos szigeten lógatjuk a lábunkat (Dani épp elnyúlik a függőágyban) és kb. egy óra múlva indulunk át a sziget túloldalára, amiről mindenki azt mondja, hogy the most bjútiful bíccss van ott, amit valaha látott. Szóval ebben az egy órában megpróbálom behozni egy részét a blog-lemaradásnak, hiszen vagy hét nappal el vagyunk csúszva.

Tehát Banlungot elhagyva egy maratoni buszozás után megérkeztünk Siem Reapbe, ami az Angkorhoz legközelebb eső város. A buszúttal nem volt sok gond, egy Sorya nevű busztársasággal utaztunk, ami kb. a helyi volán, mindenfele mennek buszaik. Előzetesen azt mondták, hogy este hét és éjfél között bármikor odaérhetünk, úgyhogy kíváncsian (és félve) vártuk, mi lesz ebből, reggel hétkor indultunk útnak.  A busz elég egyszerű volt, nem különösebben kényelmes, de nem is vészes. Mellettünk egy német pár ült, a fickó kb. kétévente jön Kambodzsába és akkor itt tölt néhány hónapot, elég jól ismeri a helyet, meg vicceseket sztorizott, Laoszról, Indiáról és Burmáról is. A busz először olyan másfél órával később robbant le, akkor tudtuk meg, hogy gyakorlatilag nem nagyon van olyan távolsági busz, ami egy út folyamán legalább egyszer nem robban le, szóval ettől nem kell megijedni. A sofőr rutinosan kiszállt, kinyitotta a motorháztetőt és elkezdett szerelni, kb. fél óra múlva siker koronázta az ügyködését és egy ékszíjcsere után indultunk is tovább. Kb. fél négyre elértünk Skuonba, addig még egy légtisztitó cserére és egy kerékcserére is sor került. Skuon a sült pókokról és bogarakról híres kisváros, itt kellett buszt váltanunk Siem Reap felé, szerencsénkre gyakorlatilag tíz perc múlva indult is ez a másik busz, szóval sokat nem kellett ott várni. Az a busz már sokkal modernebb volt, kényelmes ülésekkel és nyolcra oda is ért – szóval egész elviselhető volt ez a 13 órás buszozás.

A szállodai szoba elfoglalása után még lebeszéltük a tuktukossal, hogy reggel vigyen át minket a másik szállásunkra (mert időközben módosítgattuk az útitervet és így egy nappal előbb értünk SR-be szóval kellett egy plusz szállás), aztán bementünk enni valamit a városba. Siem Reap elsőre eléggé lesokkolt minket, talán István fogalmazta meg úgy, hogy olyan, mint egy ázsiai Las Vegas, és ami elképzelésünk van Las Vegasról, az alapján ez a hasonlat nagyon megállja a helyét. Mindenfele éttermek, bárok, ezernyi turista, tömeg, zene, villódzó kivilágított utcák, Banlung után elég éles volt a különbség. És ennyi utazás után eléggé be is sokkaltunk hamar az egy percenként ránk kiabáló  tuktukosoktól ,  a berúgott brit és amcsi turistáktól és a kokaint és füvet ajánlgató fickóktól. Úgyhogy végül lerogytunk egy bárban, ettünk egy adag dimsumot és visszasétáltunk a szállodához. (a bár is olyan volt, hogy Párizsban vagy Londonban is megállta volna a helyét, angolul tökéletesen beszélő pincérekkel).

Nem biztos, hogy mindenki tudja, de Dani még otthonról próbált belépőjegyeket szerválni Angkorba. Ez nem egy egyszerű folyamat, van az Apsara Authority-nek, ami Angkor fenntartásáért felelős, egy oldala, csak éppen az email cím nem működik. Végül a turisztikai minisztériumnak írt és így került be életünkbe Pippi. (Pheap Pea a becsületes neve, de Pippinek ejtik vagy Pip-nek ha csak a keresztnevén szólítják). Pippi már az emailekben sem tett túl szofisztikált angoltudásról tanúbizonyságot, gyakorlatilag konkrétumot lehetetlen volt belőle kihúzni. Miután kb. hétszer elküldtük újra és újra a másolatokat az útleveleinkről és még többször leírtok, hogy mi az equipment (nagyon bonyolult, egy darab Canon fényképező), végül többször csak annyit írt, hogy mi ne aggódjuk, majd ő vigyáz ránk (take care you, ez volt az utolsó emailje) – a pontokba szedett keresztkérdésekre, mint hogy akkor lesz-e jegyünk, mennyi, stb. következetesen nem válaszolt). Szóval ezért sokat találgattuk, hogy meg fog-e egyáltalán jelenni és milyen figurára számíthatunk a személyében.

D: Én két lehetőséget tudtam előzetesen elképzelni: vagy a legutolsó balfék a minisztériumban, akinek leszólt a főnöke, hogy csináljon már valamit ezekkel a fura helyről érkező alakokkal, vagy valami igazi nagykutya. Az első benyomás az utóbbit látszott igazolni, a szálloda halljába ugyanis egy öltönyös, csillogó bőrcipős fazon lépett be, aki a második mondatában már el is dicsekedett vele, hogy európai, mi több német autója van, majd kivezetett minket a fekete Volkswagen Tuareghez, ami persze annyira otthon nem számít durva verdának, de itt nagyjából kétszer annyiba kerül, mint a legnagyobb Lexus SUV, szóval úgy kell elképzelni, mintha otthon mondjuk egy S8-as Audival furikáztunk volna a városban.

Sajnos Pippi angolja beszélve sem volt jobb, mint leírva, de az gyorsan kiderült, hogy az ő (és főnöke) agyáig csak annyi jutott el, hogy BBC, pedig őszintén csak egy picit igyekeztem erre rájátszani, amikor írtam nekik. Szóval ezután két napig következetesen angol újságírókként voltunk emlegetve, hiába tettünk több kísérletet is annak elmagyarázására, hogy két és fél órás repülőútra lakunk Londontól egy teljesen másik országban. Akkor rettentünk meg igazán, amikor a nagy fekete autóval begördültünk az Apsara Authority központja elé, ahol díszegyenruhás fegyveresek és egy olyan 150 személyre megterített fogadás várt, de szerencsére kiderült, a miniszterelnök-helyettes is aznap jött látogatni.

Miután aláírtam egy szerződést, amiben azóta sem tudom, hogy mi szerepelt, Pippi hosszas könyörgésünkre feladta azt a tervét, hogy aznap csak azért se visz be minket Angkorba, így csak egy skanzenszerű Cultural Village-et kellett végignéznünk. Közben többször is elhangzott, hogy ha nem ilyen kevéssel az érkezés előtt írok neki (2 hónappal, legközelebb ötéves tervben gondolkozom), akkor ő szerzett volna nekünk – akár egy-két hétre - ötcsillagos szállodát, „no money for charge”, és egyáltalán, az ő – európai, nagyon drága! – autóján mehetnénk bárhova Kambodzsában. De egyébként úgy tűnt ebben a szálloda dologban nem kamuzott,mert azt a guide is megerősítette később, hogy van valamiféle szerződés a turisztikai minisztérium és egy csomó menő szálloda között, szóval amikor legközelebb jövünk akkor azért észben tartjuk majd ezt a lehetőséget.

Angkor előtt még begördültünk a múzeum elé is, ahol természetesen az igazgató köszöntött minket, majd kaptunk egy guide-ot, aki végigvitt a gyűjteményen, ez tényleg jó volt, az angkori szobrok egy része ugyanis itt van, és kaptunk egy rövid összefoglalót a khmerek vallás- és politikatörténetéről is, úgyhogy nem teljesen fogalmatlanul szembesültünk a romokkal.

Ezután végre Angkor felé vettük az irányt, ahol rá kellett jönnünk, hogy ugyan fájvsztárhotel az no problem lett volna, de az, hogy mi nem kettő, hanem három nap menjünk be ingyen Angkorba, na az nem megy. Lehet, hogy a miniszterelnök-helyettessel is kifizettetik a harmadik napot, ha nem hoz a királytól és a miniszterelnöktől egy-egy pecsétes menlevelet. Kicsengettük tehát az egynapos jegyet, aztán a turistákkal tömött tuktukok folyamát előzgetve benyomultunk az archeológiai parkba.

E: Pippi megismerése azért sokat hozzátett ahhoz, hogy Kambodzsa különböző arcait is megismerjük. Egyrészt elképesztő (és egy idő után fárasztó) mennyiségben nyomta a folyamatos marketingszöveget arról, hogy minden mennyire szipiszupi ebben az országban, az emberek mennyire boldogok, mennyire biztonságos és hogy az útikönyvek meg oldalak mennyi hamis információt tartalmaznak (erről akkor tartott kiselőadást amikor Dani megkérdezte, hogy mennyire biztonságos jéggel kérnie a kávét). Ez valamennyire oké is, végülis az a feladata, hogy reklámozza az országot, csak közben azért visszás volt ez a nagy hejehuja Banlung, és az ott hallottak után. Meg hát nem túl hiteles, ha valaki egy légkondis menő kocsiban, aranyórában, öltönyben osztja az észt arról, hogy mennyire boldogok is a szegény kambodzsaiak azzal, amijük van, és hogy a kormány mennyire jól csinál mindent.  Különösen nehéz volt ezt olyankor hallgatni, amikor a másnapi guide-unk, Mr. Cho is bekapcsolódott a fényezésbe, akit egy remek fickónak ismertük meg és az együtt töltött nap alatt többször kibukott belőle a valódi véleménye erről a helyzetről, de látszott, hogy mikor ott van Pippi (aki a barátja elvileg) olyankor mégis a rózsaszín verziót kell előadnia; miközben a kocsiból kiszállva keményen szidta a kormányt, ahogy beültünk, mindig tett egy-két dicsérő megjegyzést pl. a kocsiról (nem csak nekünk esett le, hogy az Pippi gyenge pontja).

Velünk egyébként nagyon rendes volt Pippi, elég rugalmasan állt a különböző – igaz, nem túl bonyolult – kívánságainkhoz, felkelt fél ötkor hogy elvigyen minket napfelkeltét nézni, ha valamit előbb/később szerettünk volna azt percek alatt átszervezte. Meg egy kicsit még akkor lett szimpatikusabb, amikor arról mesélt, hogy most valami esti iskolában tanul orvosnak, és ha befejezte, akkor abba akarja hagyni a turizmust és ingyen gyógyítani – mert ez egy nagy probléma ott (kb. akkor mondott egyedül valami negatívumot), hogy az ingyenes kórházakban is fizetni kell, különben az embert hazaküldi meghalni az orvos.

Angkorról nem akarunk különösebben sokat írni, tényleg gyönyörű és tényleg rengeteg a turista. El tudtunk volna képzelni meghittebb élményt is a romokkal, mint amikor az ember ötszáz másik turistával együtt várja a napfelkeltét, de erre mondjuk számítani lehetett. Ami egészen sokkoló Angkorban azok a méretei, hatalmas területen fekszik és egészen elképesztő lehetett fénykorában, tele élettel, emberekkel és állatokkal, és ilyet biztos mindenki érzett már: annyira nehéz elképzelni, hogy tudták ezeket felépíteni pusztán emberi erővel.

Ami jó, hogy amiatt, hogy baromi meleg volt, és hogy egymástól gyalog elég messze fekszenek a romok, emiatt több olyan templomhoz is eljutottunk, ahol mikorra mi odaértünk, elég kevesen voltak. Bayont, ahol a hatalmas mosolygó Buddha fejek vannak és ami nekünk a legjobban tetszett, alig néhány tucat turistával kellett megosztanunk és az nagyon jó volt. Bantey Srei-hez is kevesebben mennek ki, mert távolabb van a többitől, mi második nap reggel elsőnek odamentünk és az is egész nyugis volt így.  

Ami rengeteget hozzátett még ehhez az élményhez, az Mr.Cho volt, aki annyira lelkesen és szeretettel magyarázott mindenről, hogy a végére mentálisan jobban kifáradtunk, mint fizikailag, ami abban a hőségben kész csoda. Mesélt a jobban megmaradt templomok falán az elképesztően részletgazdag faragásokról, hogy hol és melyik isten vagy ki látható, hogy keveredik a buddhizmus (és annak két fajtája) és a hinduizmus, és hol melyik mítosz látható és miért. A mai khmer királyok például a ’Csemegeuborka’-király (Sweet Cucumber King) leszármazottai, ugyanis volt egyszer egy paraszt, aki uborkát termesztett és az annyira ízlett a királynak, hogy megparancsolta, hogy innentől senki más nem ehet abból az uborkából, ezért az életével felel, viszont megölheti azt, aki a földjére lép. A paraszt el is kerítette az uborkát és őrizte is éjjelente, azonban egyik éjjel a király úgy ébredt, hogy neki uborka kell, azonnal. Ki is szökött a palotából, hogy szerezzen, azonban a paraszt nem tudta ezt és megölte a tolvajt, aztán mikor meglátta, hogy a király az, annyira megijedt, hogy elásta az uborkaföldbe. Utána napokig-hetekig keresték a királyt, persze nem került elő. A hagyományok szerint a következő király ilyenkor az lett, aki előtt a király elefántja letérdelt, úgyhogy nosza elő az elefánttal. De senki előtt nem térdelt le, ehelyett kikocogott az uborkaföldre és ott letérdelt – a föld alatt levő király előtt – de mivel ezt senki sem tudta, ezért az uborkatermesztő lett az új király. Ami még nagy élmény volt nekem, hogy elkezdtek felrémleni indiai mítoszok meg sztorik a Rámajanából meg Mahábháratából, amiket még ezer éve olvastam, és jópofa volt összekapcsolni ezeket a halvány emlékeket a látvánnyal.

Az is baromi érdekes volt, amikor Mr. Cho az életéről mesélt. Katonaként a thai-kambodzsai határon szolgált, egészen addig, míg egy nap az éppen aktuális thai-kambodzsai háborúban (amibe a vietnamiak is beszálltak, miközben a vörös khmer gerillák még aktívan működtek – ennyi idő alatt nem sikerült az összes itteni háború szövetségi és erőviszonyait átlátnunk) őt és az osztagát be nem küldték egy thai, vörös khmer, vietnámi haderő határolta háromszögbe, ahol gyakorlatilag a századának 90%-át lemészárolták, majd ezután őt akarták elítélni árulás miatt. Akkor átszökött Thaiföldre és másfél évig bujkált. Utána már hazajöhetett és a kormány meg akarta győzni, hogy menjen vissza a katonai szolgálatba, de visszautasította, mert hogy semmi kedve nincs a saját népét „kordában tartani”. Úgyhogy inkább megtanult angolul és eljött túravezetőnek, ahelyett, hogy a kormánynak dolgozna. Az amerikai bombázások alatt gyakorlatilag az egész faluja porig égett, Siem Reap környékén, az anyja úgy menekítette ki a karjában. A mamája azóta sem hajlandó visszaköltözni, mert annyi rossz emlék fűzi ehhez a vidékhez, gyakorlatilag az egész rokonság odaveszett a bombázásokban és főleg utána, a vörös khmer terror idején.  Azt mondta, hogy ez az egész nagyon érzékeny pont továbbra is, és hogy ők is csak néhány (külföldi szerzőtől származó) könyvből tudhatnak meg valamit az igazságról, amit nagyon nehéz ott beszerezni, és hogy ebben az egész Vörös Khmer dologban a kínaiak-vietnamiak keze is szépen benne volt, de mivel ma is nagyon erős a gazdasági befolyásuk az országban, erről nem illik beszélni. 

Amúgyis elég kritikusan állt ő is a kormányhoz: egyrészt hogy gyakorlatilag azóta sem lettek felelősségre vonva a bűnösök, másrészt hogy elképesztő összegeket nyel el az állami gépezet, úgy hogy közben az átlag alig bír megélni.  Leváltani vagy kritizálni pedig nem lehet őket.

Szóval a második nap után estére Pippi szervezett nekünk egy vacsorát egy „very best friend”-jével (csak azalatt a három nap alatt amíg mi ott voltunk kb. 3 legjobb barátját ismerhettük meg). Az élmény egy kicsit szürreálisra, de nagyon érdekesre sikerült. Elvittek minket egy részben játékterem, részben kávézó, részben étterem jellegű komplexumba, baromi ízléstelen berendezéssel. Utána bezsuppoltak minket egy hangszigetelt szobába (kb. sztriptízbárba képzel az ember ilyen szobákat, erre a fílingre ráerősített, hogy amikor házigazdánk először benyitott a szobába, zavartan visszacsukta az ajtót, majd egy perc múlva kijött két csaj) és bemutattak minket egy Chris Ho nevű figurának, aki egy teljesen tipikus kiöregedett hippinek tűnt, valamiféle japán beütéssel. Hamar kiderült, hogy a hippi külső csak álca, az arc maláj eredetileg és jelenleg többek között az újonnan induló kambodzsai nemzeti légitársaság CEO-ja. Emellett gyakorlatilag mindenféle iparágban utazik (a szex, drogok, fegyverek kérdésére nem tértünk ki), de vannak szállodái és éttermei mindenfelé. Még Pippin is látszott, hogy szendén hallgat, ha ő beszél, amit mellesleg tökéletes angolsággal művelt. Hatalmas üzleti lehetőségeket lát Kambodzsában, ha jól értettem a Blackrockkal is üzletel valamit, vagy tanácsad nekik vagy részben nekik is dolgozik, ez nem volt világos. Úgy tűnt, tényleg sok multival áll közvetett kapcsolatban, citromfüvet szállítanak Hollandiába húszszor annyiért, mint a beszerzési ára (és ott még kb. hússzor drágább lesz, mire olajként a boltba kerül), a Nestlé az összes kókuszdióra vevő, amit csak ki tudnak termelni, szóval elég lelkesnek tűnt Kambodzsa gazdasági potenciálját illetően. Az egyik ötlete, amit most keresztül próbál verni a kormányon és amiért épp Dubai-ba készült, hogy onnan is kerítsen befektetőket, az a bivalytej termelése lenne, mondván, hogy kb. egy millió bivaly van Kambodzsában (ugyanannyi, mint a hatszor nagyobb lakosú Vietnamban) és semmire nem használják fel a tejüket, noha vevők lennének rá bőven – és nem véletlen, hogy a mozzarella is ebből a nagyon zsíros tejből készül. Azt is mondta, hogy a Fülöp-szigeteken ez már teljesen jól működik, és hogy ez rengeteget segítene a farmereken és abban bízik, hogy a kormány támogatását is sikerül így elnyernie. Meglátjuk, mindenesetre az arc elég hitelesnek tűnt és úgy tűnt ért ahhoz, amikről beszélt, szóval majd tíz-húsz év múlva kiderül, lesz-e kambodzsai bivalytej a piacon.

Másnap reggel megnéztük még a napfelkeltét és Angkor Wat-ot alaposabban, aztán még mászkáltunk néhány órát ide-oda, és utána elindultunk Phnom Penh felé.