Yangon, Yangon, buszút, buszút

E:Yangonba kb. 9 körül érkeztünk, a repülőút nem volt kellemes és végül nem aludtunk egyáltalán Bangkokban, úgyhogy elég készen léptünk be Burmába. A határátlépés  simán ment, a kijutás utáni tömeg kicsit mellbevágó volt ilyen állapotban, de céltudatosan először a pénzváltó felé vettük az irányt. Elég sok fórumot elolvastam, hogy is van ez, persze a fele dolog nem úgy lett J egyrészt sok helyen írták, hogy a dollárra kell nagyon figyelni, hogy szép állapotban legyenek, viszont az eurónál nincs ez a para – na, nekünk kapásból visszadobták az egyik ötvenest, hogy kicsit szakadt. másrészt azt is írták, hogy már nincs a címletek között megkülönböztetés – ez sem volt igaz és Istvánnak lett igaza, a 100 dollárosokért kb 10%al többet adnak mint a többiért, elég vicces. (az eurónál nincs ilyen). Ez nem volt gond, mert volt nálunk jó pár 100-as, a kisebbekkel meg fizetünk majd a szállodákban meg ilyesmi. Kaptunk kölcsön egy kártyafüggetlen telót, mert Burmában se a vodafone-nak se a t-mobile-nak nincs semmilyen partnere – ergo sms, hívás se ki, se be. Az utolsó cikkben, amit olvastam pont azt írták, hogy a telenor viszont be akar jönni, ez úgy tűnik meg is történt, mert egy csomó helyen kint lógott a telenor logó. Szóval akartunk venni egy helyi simkártyát, hogy ha bárhol elveszünk és pl. fel kell hívni egy helyit, akkor tudjunk telefonálni… az egyik taxit ajánlgató embernek mondtuk is, hogy mi inkább telefont intéznénk, mire elmutatott balra, hogy akkor azt ott. Ott egy kb. 15 éves lány állt egy pult mögött, aki átázott kartondobozokból szedte ki a simkártyákat, egy műanyagszatyorba szórta a pénzt és szimultán kb. négy ügyet intézett egyszerre. De jó fej volt, meg persze a taxis is úgy érezte, hogy ez kiváló alkalom, hogy bizonyítsa: hogy ő a mi emberünk és a szárnyai alá vett minket az ügy intézésében, úgyhogy gyorsan lezavartuk és el is indultunk vele a szálloda felé. Szerencsére hamarabb elfoglalhattuk a szobát (egyelőre úgy tűnik baromi rendesen állnak ehhez hozzá, az Inle tóhoz pl hajnali fél hatkor érkeztünk és hivatalosan kb. 2-től lehetne becsekkolni, ehhez képest itt is simán hagyták, hogy beköltözzünk, szóval eddig 2/2). Ki is dőltünk kb. 2,5 órára, aztán nekiindultunk a Yangonnak, kicsit kóvályogva persze. Megnéztünk két pagodát meg elég sokat mászkáltunk a belvárosba, aztán aludtunk végre egy normálisat.

E:Yangon így elsőre annyira nem volt nagy élmény. Én kicsit azt vártam, hogy olyan lesz, mint Saigon, csak sokkal lepukkantabb részekkel és vszeg elég hasonló is lett volna, ha nincs egy nagy különbség. Borzasztó a közlekedés. Pár éve valami minisztert robogós merénylők próbáltak megmerényelni és azóta kitiltották a városból a robogókat. Így pedig mindenki kocsival közlekedik (meglepően jó állapotú, használt japán verdákkal főleg) viszont normális utak kb. nincsenek. Van pár persze, de nagyon kevés és nem elég széles és ennek az az eredménye hogy brutális dugók vannak. Mi viszonylag kint foglaltunk szállást, arrafelé, amerre a reptér meg a buszállomás van, hogy majd egyszerű legyen kijutni és a belvárosba bejutás taxival kb egy 45-50 perces projekt volt. Olcsónak legalább olcsó, 2-5 dollár között szóródott, hogy mennyit kértek tőlünk, egyszer az egyik sofőr bepróbálkozott egy 8 dollárral, de addigra már vagy 3szor vittek el minket sokkal kevesebbért, úgyhogy miután elnevettük magunkat rögtön beérte egy ötössel – így is bőven túlfizettük. Szóval ez, hogy ennyire nehézkes a közlekedés, és hogy emiatt szép kis szmog van, sokat levett a város hangulatából, enélkül a hiányos tapasztalataink alapján egy átlagos délkelet-ázsiai nagyvárosnak felelt volna meg, ami szimplán jó tud lenni. (Azóta sikerült elolvasnunk az útikönyvben, hogy gyalog pár óra alatt körbejárható belvárosa ellenére ez egy ötmilliós város, szóval a külvárosok méretei és a forgalom nagysága is jobban érthető – főleg, hogy a tömegközlekedést csak ránézésre úgy max a 70-es években gyártott elég kis buszok, illetve robogók hiányában triciklik jelentik.)

E:Ami vicces, összeakadtunk a szálláson egy magyar sráccal, aki kb 3 hete van kint és összesen hat hónapra jött, valami német cégnek dolgozik, ami online autókereskedős cégeket gründöl errefelé és az itteni bizniszt alapozzák meg. Mesélt jó pár dolgot, például hogy most teljesen leállt az üzleti élet, mert mindenki várja a választásokat, meg hogy az utóbbi időben brutálisan felmentek a lakás+albérlet árak, egy légkondi nélküli kis lakást kb 200 dollárért lehet kivenni – ami azért brutál sok az itteni átlagbéreket nézve. A lakásokra is óriási a kereslet, most húznak is fel ezerrel nagy projekteket, és kb 2-3 évvel az átadás előtt ki kell őket fizetni.

D: Másnap újra betaxiztunk, megnéztük a híres és nagy pagodát, sajnos nem napfelkeltekor vagy -lementekor, amikor a tornyába épített gyémántok állítólag csillagként ragyognak. Így is jó volt azért, tömeg egyáltalán nem volt, turisták elvétve, a helyiek pedig a megfelelő ajándékok elhelyezése és a megfelelő rítusok elvégzése előtt, alatt és közben igazából egy kellemes pikniket csapnak leginkább. Volt guide-unk is, sajnos nála is megvolt az, hogy elég random módon ejtette ki az angol szavakat, itt-ott pedig egy-két betűt kihagyott vagy felcserélt, szóval koncentrációs gyakorlatnak is beillett, hogy megértsük, amit magyaráz.

Kiderült, hogy mindketten szombaton születtünk – ez itt nagyon nem mindegy –, tehát a sárkány napján (ami azért – lássuk be – sokkal menőbb, mint a pénteki tengerimalac). Egyébként a hét nyolc napra van osztva, szerda délelőtt és délután külön van, majd update-eljük, ha megtudtuk, ez miért jó.) Utána séta a pagoda körüli, nagyon szépen megcsinált parkban, amivel jó kontrasztot képez a szemben megtekinthető People’s Park, ami gondozottságban és építészeti elemekben is egy lepattantabb újpesti lakótelep házai közt otthagyott részre emlékeztetett, csak néhány, az erózió által lekerekített sarkú beton-pingpongasztal hiányzott még a teljes illúzióhoz.

D:Némi keresgélés után megtaláltuk a Coffee Circles nevezetű helyet, ahol egyrészt nagyon korrekt jegeskávékat, másrészt olyan görögdinnye-levet adtak, amiért önmagában megérte átrepülni a fél világot. (A Facebook-kép nem adja vissza azokat a kortyonként elengedett nyamnyamhangokat, amiket Eszter kiadott, miután belekóstolt.)

D:Ezután már csak a kevésbé nagyvilági rész volt hátra: vissza a szállásra, el a buszpályaudvarra (ami kivételesen nemcsak időben, hanem távolságban is jó messze volt). A busz tényleg olyan volt, mint a képeken, új, tiszta, szép nagy fotelekkel, barátságosan mosolygó kísérőlányokkal, általános lelkesedéssel, miegymással. A gondok ott kezdődtek, hogy először légkondival lehűtötték a levegőt 18 fokra, amiben a turisták és ők is fáztak, de valamiért nem hajlandók engedni ebből, az összes fórumon írták, hogy erre kell számítani, de ezt leszámítva az első nyolc óra kellemesen telt, még az útmenti megállók & mosdók is meglepően korrektek voltak. 

D: Amire nem számítottunk, az az, hogy az Inle-tó felé haladva, a hegyek közé beérve a kinti levegő is kb. 10 fokra hűlt le, a buszban ekkor 16 volt, szóval hiába vettük fel az összes ruhánkat meg a plédeket amit az elején kiosztottak, rohadtul fáztunk. (E: az az apró részlet kimaradt, hogy az útleveles őrületben a polárkardigánom a reptéren maradt, nem kicsit fájt a hiánya). 

A másik gondot a rettenetes minőségű út, a hegyi szerpentin és az 50 alá elvből nem lassító sofőr kombinációja jelentette. A jó előre bevett Daedalon miatt nem kellett használnom az odakészített zacskókat, de ehhez be kellett ülnöm a sofőr és a kb. navigátorként funkcionáló segítője közé a lépcsőre, hogy lássam az utat. Ezen persze ők jól elszórakoztak, a vezető pedig közölte velem, hogy úgy nézek ki, mint Chuck Norris… Ezután sem hánytam arcon, úgyhogy végül is minden jól alakult, 11 óra út után megérkeztünk Nyaungshwebe, az Inle-tó partjára.