Pyay-i kitérő

E: Baganban kétésfél napot voltunk, úgy voltunk  vele, hogy ha valami nagyon kimarad még lesz fél napunk, hogy pótoljuk, de végül inkább kialudtuk magunkat és csak a közeli piacra mentünk be. Az út tervezésénél próbáltuk kihagyni a belföldi repüléseket, egyrészt mert egyikünk sem szeret annyira repülni, másrészt elég drágák lettek  volna. Úgyhogy maradt a buszozás és nem mondom, hogy nem volt olyan több olyan pillanat, amikor ezt azért bántuk – leginkább azon az úton, ami Baganból Pyaybe vitt minket. Pyay kb. félúton fekszik Bagan és Yangon között, úgyhogy alkalmasnak tűnt egy megállóra, jókat is írtak róla és amúgyis akartunk valami olyan tipikusabb burmai városba menni, ami nem a turistákra épül. Szóval szépen megvettük a Bagan-Pyay buszjegyet, azt írták előre a szálláson, hogy csak napi egy járat van, és egyik nap légkondis, másik nap nem légkondis busz megy. A jegyvásárlásnál hamar ki is derült, hogy az nem a mi napunk, nem légkondis megy, de ez még aggodalomra nem adott okot. Az már annál inkább, amikor begördült végre a csodajárgány…Kambodzsában is utaztunk lepukkant buszokon, de olyanon még nem, ami lepukkant és emellé még dugig van tömve cukornáddal, rizzsel és hasonlókkal…meg rengeteg fával,de rendes kb. 6 méter hosszú, az egész buszon végigérő fatörzsekkel. A lepukkantsággal még nem lett volna semmi gond, de az hogy a lábunknak nem volt semmi normális hely az már pár óra után is nagyon kényelmetlen volt, de akkor még tartotta bennünk a lelket, hogy többen mondták hogy „csak” hatóra az út. Rajtunk kívül volt három kínai és két francia turista a buszon, a többiek helyiek voltak, láthatóan őket nem is viselte meg  a dolog. Aztán eltelt négy  óra, az egyik kínai lánnyal örvendeztünk is, hogy már csak kettő…hát ehhez képest innentől jött még hat óra út…én a végére úgy éreztem hogy deréktől lefele olyan részek haltak el a testemben, amiket már soha többé nem fogok újra érezni, Dani enyhén szólva a teljes kiborulás szélére sodródott.

Aztán egyszer csak odaértünk kb éjfélre,a szállásra már gyorsan elvitt minket egy gyűjtőtaxis és halk nyögésekkel kísérve elnyúlhattunk egy ágyon.

Még otthonról amikor nézegettem a Tripadvisort láttam egy fórumot, ahol egy Scott Yoghurt (!) nevű embert ajánlgattak Pyay-ben, aki nagyon jófej és szívesen körbevezeti az embert. Írtam is neki, persze rossz angolsággal és általában félreértve a kérdést válaszolgatott de végül az lett a konklúzió, hogy majd felhívjuk egy ponton. A reggeli után épp kotortam volna elő a számát, amikor egyszer csak szólt Dani hogy itt van Scott Yoghurt…az ajtónk előtt. Kiderült, hogy magánakcióba kezdett és mivel megírtam neki hol szállunk majd meg, szimplán odajött, hogy majd akkor ő megtalál minket. Egy nagyon aranyos, kb 40es alacsony kis fickó volt, hozott némi segéderőt is, egy lányt meg egy fiút akik most tanulják tőle a guideolás nagy tudományát. 

D:Így végül ötösben, három robogóval indultunk felfedezni Pyay kevéssé számos nevezetességeit. Eszter kapott ajándékba egy igazán cuki zöld napernyőt, amit persze igen kényelmetlen volt mind a robogón, mind gyalog hurcolászni, de azt mégse tehettük meg, hogy az első kukába kidobjuk. Első állomásunk az ősi város volt, ami egyébként biztos érdekes, de egyrészt az a típusú napsütés volt, ami olyan érzés, mintha túl közel állnál egy grillsütőhöz, másrészt így Bagan után nehéz dolga volt a romoknak – mintha közvetlenül egy, az összes francia gótikus katedrálist érintő túra után elvinnének a jáki templomhoz, hogy akkor most nyűgöződj le szépen. (E: viszont csomó mitológiai sztorit mesélt, például azt, hogy majd a később látott Buddha szobor miért kapott szemüveget, az elég jópofa volt).

Igyekeztünk azért kellő érdeklődést mutatni, illetve értelmesen bólogatni Scott magyarázataira (időközben kiderült, hogy a turisták vezetése mellett két joghurtstandja is van a városban, innen a külföldieknek szánt becenév, amúgy Win Tynn-nek hívják). Ezt nem könnyítette annyira meg a szokásosan rémes kiejtése, ez csak annak fényében érdekes, hogy a két csillogó szemű fiatal egyben angoltanítványa is Pyay e polihisztorának, illetve önkéntesként is tanít angolt az egyik helyi árvaházban.

Utóbbit meg is látogattuk a romok után, meglepően jó élmény volt, egy kicsit féltünk attól, hogy lesoványodott, szomorú tekintetű kiskölyköket fogunk látni rettenetes nyomorban, miközben a végén legfeljebb egy húszdollárost tudunk odanyomni valakinek a kezébe. Ehhez képest látszólag mind a 230 gyerek szélesen vigyorgott, játszottak egymással, a nagyobbak foglalkoztak a kicsikkel (pár hónapostól 16-18 éves korig voltak köztük, addig maradhatnak elvileg, amíg munkát nem találnak vagy a lányok férjhez nem mennek). Ráadásul mindenkinek volt feladata is, néhányan az ebédhez készülő rizst mosták, mások takarították a hálótermeket, külön csapatok vitték ki a kosárba szedett szemetet, de azt is elég vidáman, együtt, láthatóan tiszta ruhákban, teljesen kis rendezetten. Az is kiderült, hogy több helyről érkeznek a gyerekek, részben az olyan északi tartományokból ahol polgárháborús állapotok vannak, a kormány persze nem támogatja anyagilag őket egyáltalán, úgyhogy főleg magánszemélyek tartják fent (de az egyik épületet pl japánok húzták fel). Vittünk egy hatalmas doboz cukorkát, amit pár perc után odaadtam az egyik kislánynak, mutatva hogy mindenkinek hoztuk. Kicsit féltünk, hogy elviszi valahova és eldugja, de negyed órával később egy teljesen másik épületnél is jöttek szembe a cukrot szopogató gyerekek. Scotton meg látszott, hogy nagyon szeretik a gyerekek és nagyon szimpi volt az is, ahogy elhülyéskedett velük.

Hátra volt még A Szemüveges Buddha, ami állítólag az egyetlen eredeti a világon ebben a műfajban. Jó félórát robogóztunk érte a folyóparton, de szép volt az út, a szobor meg, hát, aranyos, úgyhogy végül is nem bántuk meg. A sztori egyébként valami olyasmi mögötte, hogy egy királynak a legyőzött királynő, akit erőszakkal elvett feleségül, valahogy „elrontotta” a harmadik szemét. Elment egy nagy tudású szerzetes-csillagász-jóshoz, aki javasolta neki, hogy állítson egy szemüveges Buddha-szobrot, és akkor rendbe jön. Így is történt, az emberek pedig azóta is ide zarándokolnak, ha a szemükkel van baj, a szokásos mindenféle adományos dobozok mellett volt egy olyan is, amibe több száz szemüveg volt beledobálva.

Kiharcoltunk egy kis szabadidőt Scott-tól és csapatától, aztán este még felmentünk a város közepén lévő dombon álló pagodába, ahova egyébként korrekt kis lifttel lehetett megspórolni a fáradtságos lépcsőzést – persze szigorúan mezítláb kellett már ide is beszállni. Találkoztunk még egy kicsit őrült rakhine nemzetiségű nénivel, ettünk Scott címerjoghurtjából (ettől azért kicsit féltünk, de nem töltöttük a másnapot a vécén, úgyhogy nem hozott szégyent a névre. 

E: A pagoda elég jól nézett ki kivilágítva a város tetején, szembe vele meg a biztonság kedvéért felhúztak egy kb. 35 méter magas Buddha szobrot, mégiscsak. Meg az is elég sokkoló volt, hogy ott egy helyi viszonylatban nagyváros, ahol este csak néhány foltban van fény, amúgy az egész sötét, a közvilágítás luxus, és eleve csak kb. a háztartások 1/3-ában van áram. (egyszer láttunk is egy angol nyelvű helyi lapot, ahol az egyik kiemelt cikk arról szólt hogy 2020-ra ez az arány 50%-ra felkússzon, és még ez is túl ambiciózusnak tűnt.

D: Már csak a fizetés kellemetlen pillanatai voltak hátra, reggel ugyanis Scott kijelentette, hogy neki a pénz nem fontos, így megegyezni sem tudtunk semmiben, de éreztük azért, hogy meglepődne, ha egy meleg kézszorítással elbúcsúznánk tőle. Kisakkoztunk egy nagyjából megfelelőnek tűnő összeget, miután még intézett nekünk fuvart másnap hajnalra, a fél hatkor induló minibuszhoz.

Valószínűleg soha nem fog kiderülni, hogy az összeggel sértettük-e meg, vagy csak az embere aludt el, mindenesetre hajnalban, full kómásan azzal szembesültünk, hogy tuktuk sehol…