Kalawi kalandok

D: A szerdát és csütörtököt Kalawban töltöttük, ami úgy 1400 méter magasan fekszik. Vonattal mentünk át – nagyon hangulatos és a lerobbantság ellenére meglepően tiszta volt (mondjuk a vécét azért nem néztük meg, de nem lehetett sokkal rosszabb, mint egy átlagos MÁV-személyvonaté). A sebességről annyit, hogy 3,5 órát utaztunk, egy közepesnél kicsit jobban edzett bringás simán vert volna minket. Ennek fényében még jobban értékelhető, hogy sikerült annyira dülöngélnie és rázkódnia menet közben, hogy többször majdnem leestünk az ülésekről.

Viszont volt idő nézni a tájat, ami nagyon hangulatos volt, bár nem annyira zöld, mint vártuk, a száraz évszak és az erdőirtás sajnos megtette a hatását. A kalawi pályaudvarra érve gyorsan betalált minket két srác, úgyhogy megvolt az első robogó hátsó üléses, túrazsákokat a lábtartóra támasztós utunk fejenként egy dolcsiért. A szállás nem volt rossz, mondjuk az picit (E: nagyon) fájt este, hogy semmilyen fűtés nem volt, kint meg 10-15 fok lehetett.

Délután még megnéztük a két helyi nevezetességet, a Bambuszpagodát és a nemtommilyen barlangot. Előbbi egy teljesen jellegtelen templom, benne szuveníreket és háztartási eszközöket kínáló árusokkal, a plafon kétségtelenül bambuszból van, de ha nem robogóval tettük volna meg a dögmelegben a felfelé kb. 5 kilométeres utat, akkor Buddha nem lett volna büszke a heves érzelemnyilvánításainkra. A barlang sem véletlenül maradt ki a világ csodáinak ismertetése közül, de megért tíz percet, nagyjából 2000 Buddha-szobor van belezsúfolva, egy részük kedvesen betakargatva (bent elég hűvös van ugyebár), egy csomó másik pedig a lehető legízléstelenebb, ezerféleképpen villogó, színes kínai ledekkel körberakva.

A didergős éjszaka után másnap elmentünk egy túrára a környéken. Bevallom, én azt hittem, inkább sétálni fogunk, de a vége egy kb.22 kilométeres, elég erőltetett menet lett, félúton egy 1600 körül heggyel. Odafelé főleg zöldteával és naranccsal beültette hegyoldalak között mentünk, aztán megálltunk egy törzsi faluban, ahol előadhattuk a fehér ember megcsodálja a helyiek egyszerű életét műsorszámot, szerencsére azért nem volt annyira gáz a helyzet, a vezetőnk elég jóban volt a házigazdákkal és ők is látszólag elég fesztelenül viselkedtek. A guide amúgy nagyon jól beszélt angolul, mint kiderült azért, mert az egyik helyi keresztény missziónál nevelkedett (nem kérdeztük meg, hogy árva volt-e, vagy miért, azt viszont megtudtuk, hogy félig valamelyik helyi törzs, félig nepáli származású).

Csapódott még hozzánk egy amerikai nő, aki tipikusan affektáló hanghordozása és a 43. teacserjére is változatlan lelkesedéssel kiadott ooooh-jai ellenére egész kellemes útitársnak bizonyult. Középiskolai tanár San Francisco mellett (az osztályban 60% latino, 20% fekete, 15% ázsiai diákkal), Dél-Amerikán kívül minden kontinensen járt már, jól elbeszélgettünk.

 A hegytetőn elköltött ebéd után már jórészt lefele mentünk, először át egy viszonylag érintetlen ős/esőerdős szakaszon. Állatot mondjuk egyet se láttunk, de jó volt az árnyékban, a sűrű növényzet között menni. Ez a rész azért nincs letarolva, mert itt van a Kalaw-t ellátó víztározó, úgyhogy itt nem engedik a földművelést. A közelben csak egy másik ilyen védett terület van, szóval sajnos elég csúnyán el van intézve a környék. Ráadásul aranybányák is vannak erre, korábban a helyiek kb. kézműves módszerekkel fejtegették a követ, de mostanában megjelent legalább egy kínai cég rendes gépekkel. Vannak is bajok, talajerózió, földcsuszamlások az esős évszakban, tavaly kétszázan haltak meg az aranybányában, amikor rájuk omlott a hegyoldal.

Az is jellemző, hogy a víztározót, illetve az innen a városhoz vezető, nagyjából 7 kilométeres csöveket még a britek építették talán 1939-ben, azóta kb. egy csavart nem húzott meg rajtuk senki, de többé-kevésbé működnek, persze pl. a három vezetékből az egyik már tönkrement. A vonattal is ez a helyzet, szóval azért amellett, hogy az angolok szokás szerint elég aljas módon viselkedtek Burmában, nélkülük nagyjából nulla lenne most is az infrastruktúra.

A rezervátumot egyébként a kormánynak nincs pénze védeni, így a helyi szállodatulajdonosok állítottak fel egy vadőrosztagot, akik igyekeznek a favágókat távol tartani. Éljen a burmai civil társadalom, majd gondolom azért rájuk küldik a TEK-et.. Találkoztunk is egy csapat őrrel, amikor újra művelt területre értünk ki, a víztározóból csordogáló víz mellett végig a völgyben képeslap-zöld zöldségeskertek, eperágyások és hasonlók között mentünk, amiket még jobban értékeltünk volna, ha ekkorra nem fáj már mindenünk. Eszter még megpróbálta magát felökleltetni néhány bivallyal (E:nem is), amikor belefotózott az arcukba, de végül szerencsésen túléltük a túrát.

Mivel már ölni tudtunk volna egy normális (és a városban korábban nem talált) kávéért, és útba is esett, beültünk a hely legdrágább resortjának kertjébe egy amúgy pofátlanul drága kávéra. Ahogy régen egy kispénzű angol tisztviselőcske olyan arcokkal teázhatott együtt a gyarmatokon, akik otthon a klub előszobájából is kidobatták volna, minket is simán beengedtek porosan, izzadtan a virágillatos, úszómedencés, kikeményített ruhás személyzettől nyüzsgő kertbe, csak azért, mert fehérek vagyunk – sőt leültettek egy scrabble-öző angol házaspár mellé. (Egy darabig azt hittem, hogy Jeremy Clarkson a faszi, de csak nagyon jellegzetes ötvenes-hatvanas angol voltJ.)

A kávétól erősen aztán megoldottuk a buszállomásra kijutást is – hogy ott rájöjjünk, az előző nap felfedezett Poe Poe pékségben konkrétan ötödannyiért ihattunk volna rendes eszpresszót. Egy kis késéssel, de befutott a buszunk, amin újabb éjszakát töltöttünk el, de ez már a következő poszt lesz.