Gasztro

Nekem nagyon bejön a vietnami kaja, vagy amit eddig láttam belőle. Dani azt mondja neki is, de ennél többet nem szeretne hozzátenni. Ami nem tetszik annyira, hogy sok az olajban sült étel, ami alapvetően finom, de nehéz kaja, ugyanakkor abból biztos, hogy kisül minden, ami para lehet, szóval ezért mégis egész sok ilyet eszünk. Bár egyébként, ahogy az lenni szokott ilyenkor szépen lassan puhulnak ezek a korlátok, amire továbbra is szigorúan figyelünk, hogy az olyan helyeken, amik nem tűnnek százasnak nem eszünk húst, és jégkockát pedig csak olyan helyen fogadunk el, amikben nagyon biztosak vagyunk.   

                      

Ami tetszik, hogy baromi sokféle és annak ellenére, hogy a legtöbb dologba rengeteg fűszert tesznek (főleg az északi részeken a kínai konyha hagyományait követik, szóval az öt íznek meg kell lennie) – mégis az összhatás egyáltalán nem túl sok, hanem pont hogy harmonikus. Persze ettünk olyanokat, amik nem ízlettek annyira, de sokkal több olyat, ami viszont nagyon. Egyelőre nekem a különféle tekercsek jöttek be a legjobban, frissen, főzve, sütve vagy bármilyen formában. Voltunk két olyan helyen is ahol nem volt étlap, hanem ahogy leültél elkezdték hordani a kis tálakat, aztán rakj össze magadnak valamit belőle. Az első helyen egy másik asztalról lestünk, a másodiknál viszont nagyon kedvesen elmagyarázták, hogy mit meg hogy. Zöldségeket meg zöld fűszernövényeket kellett egy rizstekercsbe pakolni, aztán jött a káposzta, aztán a nyárson sült szezámmagos disznóhús majd egy kis zöldséges tavaszi tekercs, aztán szépen össze kellett tekerni és valami darálthúsos-chilis szószba mártogatni – eszement finom volt, csak azt sajnáltuk, hogy a nagy melegben (ez már Hoi Anban volt) nem bírtunk sokat enni belőle.

Hoi Anban amúgyis jókat kajáltunk, ettünk még egy jó kis mangósalátát meg halas sültrizst, meg persze volt a főzősuli is. Ez egy olyan négy órás programot jelentett, második nap délelőtt mentünk oda. Piacozással kezdődött, amit kifejezetten vártunk, mert elég idegesítő volt, hogy sosem tudjuk semmiről, hogy micsoda. A lány, aki vezette szerencsére tök jól beszélt angolul és sokat mesélt arról, hogyan is épül fel a vietnami konyha. Van például vagy négyféle fokhagymájuk (van ilyen egészen pici), salottából és sima hagymából is több fajta és persze mindenféle zöldfűszer, a vízispenóttól (morning glory) a citromfüvön keresztül a korianderig, ami érdekes módon az itteni ételekben egyáltalán nem zavar annyira, mint a mexikóiakban. A gyümölcsök között is vannak bizarr külsejűek, mutatott vagy háromfajta almát, az egyiket karamellás almának hívják és tényleg meglepően édeskés, kicsit már gejl íze van, a másikat tejes almának, mert vmi fehéres lé csorog belőle. Azt is elmondta, hogy kell jól mangót választani, amit azóta már sikerrel alkalmaztam is. Annyira nem nyűgöztek le minket ezek a gyümölcsök, de az egyik licsi fajta Daninak eléggé bejött, mangóból meg ananászból is ettünk finomakat, de például a narancs és a mandarin egyáltalán nem volt nagy élmény, almában pedig határozottan jobbak vagyunk. A főzőkurzuson öt ételt tanultunk meg főzni és azt hiszem a vietnami konyha érdeme és nem a miénk, hogy nagyon jól sikerültek. Káposztaleves, friss tavaszitekercs rákkal és pirított disznóhússal, nyárson sült mindenféle fűszerbe és pépbe forgatott csirkenyárs, mangósaláta és vietnami palacsinta volt a menü – az utóbbi egy sós palacsinta, fűszerekkel, amibe rákot sütnek bele. A képeken látszik kb. mi hogy nézett ki, tényleg tök ízletesek voltak és nagy volt a kísértés hogy megvegyem a suli szakácskönyvét, de drága is volt meg nehéznek is tűnt, úgyhogy majd otthon szerzek be valami hasonlót inkább.

Kutya és macskahúst nem láttunk sehol, amit nem is sajnálunk. Ami még tényleg nagyon remek volt, arról írtam is már, az a pho, ami ha nem is éri el anyu vasárnapi húslevesének szintjét – de az eleve egy lehetetlen küldetés – egy nagyon egyszerű és jól összerakott étel, és már alig várom, hogy visszaérve Vietnamba együnk még néhányszor. "Fő"-nek kell egyébként mondani, ami a Halong-öböl felé vezető kocsiúton rettenetes szóviccekre sarkalt minket. ("- mit mondanak ha aznap nincs leves?" "- Phonix" és hasonlók).

Attila mondott egy olyan pho-bárt Saigonban, ahova főleg japók és dél-koreaiak járnak, akik állítólag mindig megtalálják a tuti kaja helyeket, szóval oda mindenképp elmegyünk még. 

Az a baj ezzel a trópusi meleggel, főleg az utóbbi hat-hét napban, hogy nem nagyon kívánjuk a kajákat, vagy ha igen akkor inkább csak valami nagyon egyszerűt, pedig még annyi minden lenne a kipróbálandók listáján! Vietnamban „fura” kajákat nem is nagyon láttunk, Kambodzsában már volt olyan piac ahol volt sültkígyó, meg nagy rakás sült pókot, tücsköt és valami harmadik fajta ízeltlábút is láttunk – előzetesen azt gondoltam, hogy a pókot ki fogom próbálni, de valahogy mégsem éreztem ellenállhatatlan késztetést, de ki tudja. Egyelőre a kambodzsai konyháról olyan különösebb benyomásaink nincsenek, itt is sok a sült rizs meg sült tészta, de olyan átütő élményben még nem volt részünk, mint Vietnamban. Illetve Banlungban ettem egy nagyon finom édes-savanyú marhát, az elég jó volt meg ott Dani is megkóstolta a helyi specialitást, az Amok-halat, ami egy kókusztejes curryben főtt halat jelent és kicsit ilyen sűrű levesszerű állaga volt, jól összefőtt ízekkel. Első este Siem Reapban benéztünk még egy tripadvisor-kedvenc Dim Sum bárba, olyat is jó lenne még tolni, még ha nem is kifejezetten kambodzsai kaja.  Amit akarunk még errefele mindenképp enni az a különböző banánhéjba tekert és abban sült dolgok, az egyelőre kimaradt, és persze a tengerparthoz közeledve Dani leteszteli majd a halas kajákat. 

Közben még annyi történt, hogy megérkeztünk a tengerpartra Sihanoukville-be és frissen fogott, faszénen sült rákot vacsoráztunk, nyami. 

Fáradt Pho-zés

Közelről

Sült csirkés tekercsek, chili-szósszal

Halas sültrizs

Nem túl bizalomgerjesztő, de finom kaja volt, citromfüves-mézes csirke,főtt káposzta és az elmaradhatatlan tekercsek

Egy másik Pho, ez sem volt rossz, ez csirkés

Az emlegetett kemencében sült ananászos-chilis-salottás disznó

A boldog tulajdonosa

Vizikrumpli

A tekercselkészítés lépései

Tádámmm

Pici fokhagyma

Kilós tészta a piacon

Halacskák

Répa és káposzta pácolás

Vörös tonhal, baromi drága cucc

ez alma

és ez is

és ez is

licsiii

elszánt főzőcskézés

bugyog a káposztaleves

ez fő benne

kis chilis mártogató

a friss tavaszi tekercshez

vietnami pali, nem édes de finom

mangósaláta

oké, hogy ezt mind kihozták, de hogy kell megenni

Hoi An és az átjutás Kambodzsába

Sapából úgy távoztunk, ahogy érkeztünk, egy éjjeli vonaton. A vonat nyolckor indult és tizenegy körül sikerült is elszunyókálni, szóval egész sokat aludtunk, kb. ötre ért be a vonat Hanoiba. Onnan irány a reptér és reggel negyed tízre már Da Nangban voltunk, ami egy Hoi Antól kb. 40 kilométerre fekvő nagyváros. A szállásokról eddig keveset írtunk, de nagyon meg voltunk elégedve a helyekkel ahol laktunk, átlagban olyan 30-40 dollárosokat választottunk és azok közül a tripadvisor és a booking kritikái alapján válogattunk. Persze voltak kisebb problémák, a sapai szálláson a szigetelés nem volt százas, de szerencsére az elektromos takaró (ami igen, egy csodálatos dolog) meg valami fűtő-cucc segített a dolgon. Ami elég vicces, minden szálláson, típustól és ártól függetlenül (még a hajón és a vonaton is) volt fogkefe-kisfogkrém szett és papucs.

De amiért ez az egész szállás-téma az eszembe jutott, mert a Hoi An-os szállásunk annyira gyönyörű volt, hogy néhány külön sort érdemel. Hullafáradtan értünk oda és biztos ez is közrejátszott abban, hogy egy kisebb paradicsomnak tűnt az a szállás. Egy hatalmas orchideákkal és más növényekkel teli kertben (Orchid Garden a neve is), egy kis épületben volt a szobánk, mindennel felszerelve és gyönyörűen berendezve. A recepciós lány pedig először széles vigyorral üdvözölt minket, aztán néhány perc múlva megjelent egy frissen facsart, jeges maracujalével ami a 32 fokban elképesztően jól esett.

Utána körbejártuk egy kicsit a várost. Hoi An egy régi kereskedőváros volt, egy időben a legnagyobb kikötőváros volt Dél-Kelet Ázsiában, kínai, japán, holland és francia kereskedők sürögtek-forogtak mindenfele. A 18. században aztán az uralkodó dinasztia összeomlásával hanyatlásnak indult és a következő évszázadokban teljesen elvesztette jelentőségét. Viszont az épületek és a történelmi belváros nagy része megmaradt és 1999-ben a Világörökség része lett. Nem véletlen, hogy több helyen is Szentendréhez hasonlítják, tényleg emlékeztet egy kicsit egy skanzenra (kiegészítve persze egy olyan halpiaccal, ami a dögmelegben, hullafáradtan már száz méterről is elég megrázó élmény), de közben valahogy mégis annyira bájos kis város, hogy egyáltalán nem zavaró.  Ebből sokat első nap nem érzékeltünk, a 14 órás út után nagyjából arra volt erőnk, hogy egy tiszteletkört tegyünk a városban, aztán lerogyjunk enni valahova. A kaja és utána egy kávé után újult erőre kapva folytattuk a nézelődést, megnéztük a város fő nevezetességét, a Japán Fedett Hidat – ami kőpilléreivel egy Japánban is pusztító hatalmas szörnyeteg szívét volt hivatott átdöfni – és még néhány régi épületet, például a Chinese Assembly Hallt.  Hoi An másik jellemzője a jó állapotban fennmaradt épületen kívül az a rengeteg szabó és ruhabolt, amik az egész város beborítják. Több mint hatszáz szabó él a városban és mindenki el akar neked adni valamit, ami egy idő után elég fárasztó volt. Általában nem is cifrázzák túl, az egyszerűbb boltok elől csak jellegzetes hangsúllyal kikiabálják, hogy „Buy me something” – az, hogy mit az már mindegy, csak valamit vegyél. Ha meg esetleg megállsz, először mondanak egy olyan pofátlan árat, hogy egyszerűen nem tudsz belőle eleget alkudni – ha valamit az eredeti ár negyedéért veszel meg, joggal érezheted magad ügyesnek, amíg rá nem jössz, hogy annak a  feléért is odaadták volna. Ez az állandó tukmálás és a rengeteg idősebb turista rányomja a városra is a bélyegét és két nap alatt az, hogy közben a város nagyon kis hangulatos, folyóparttal meg lampionokkal meg nagy belső kertes udvarokkal ellensúlyozni tudta ezt, de lehet, hogy több nap után már zavaróbb lett volna. Az is tény, hogy a legtöbb ilyen boltban gyönyörű ruhákat árultak, rengeteg selyem holmit mindenféle színekben és fazonokban, szóval ha lett volna helyünk meg pénzünk akkor biztos degeszre vásároltuk volna magunkat. Így inkább az ajándékok beszerzésére fókuszáltunk, hogy ne maradjon minden az út végére.

Másnapra robogót béreltünk, azzal mentünk a főzősulihoz is, utána pedig tettünk egy nagy kört a tengerpart és a fűszerfalu felé. A víz elég hideg volt és kicsit a szél is elkezdett fújni, úgyhogy csak a lábfejünket mártottuk bele, azzal a tudattal, hogy most a Csendes-, nemsokára pedig az Indiai-óceánt is kipipálhatjuk Kambodzsa partjainál. Szóval olyan egy-két percre nagyon menőnek éreztük magunkat. Aztán délutánra visszaértünk a szállásra és megkezdődött a Kambodzsába jutásunk kálváriája.

D: Az egész igazából a maracujalével kezdődött. Ha az nincs, nem biztos, hogy rábízzuk az életünket a recepciós csajra. Így viszont jó ötletnek tűnt, amikor azt javasolta, hogy az otthonról kinézett Mailihn (minden városban vannak taxijaik és távolsági buszaik – Attila szerint is megbízhatóak) helyett egy másik társasággal menjünk. Ehhez ugyanis nem kellett betaxizni Da Nangba, hanem a ház előtt – ráadásul korábban – felvett minket, a lány pedig többszöri kérdésünkre is megerősítette, hogy nagyon zsír sleeping bus lesz, ne aggódjunk.

Némi késéssel 6 után meg is jött egy egész tűrhetően kinéző busz, ülések helyett három oszlopnyi kb. emeletes ággyal, amikben majdnem vízszintesen lehet feküdni, félig tele fehér turistákkal. Az optimista hangulatban nem kezeltük helyén azt az elejtett megjegyzést, hogy minket erről még átraknak egy másik buszra, de minden „no problem” lesz. A busz eztán szépen bevitt minket Da Nangba (emlékezzünk, innen ment volna a másik is), majd minket heveny integetéssel leraktak – de nem ám a buszpályaudvaron, hanem valahol a külvárosban, egy ilyen tipikus itteni (bolt/kávézó/kajálda/családi ház/jelen esetben busztársaság váróterme) helyen. Itt már nyilván sem fehér, sem angolul normálisan tudó ember nem volt, de azt azért valahogy elmondták, hogy másfél óra múlva jön a másik.

Ekkor kezdtünk el azon aggódni, hogy nemhogy jegyet nem kaptunk, de még egy papírfecnink se volt semmiről, még a szállodában kártyával kifizettük a buszt, a csaj pedig telefonált párat, de akivel mindent ledumált, az ugye elment az első busszal. Néhány üdítővel, illetve a ház mögötti vécében tett látogatás után (ahol villany nem nagyon, féltenyérnyi csótányok viszont annál inkább voltak), kiderült, hogy a boltvezető/forgalmi ügyeletes/családapa mégis tud valamit angolul. Vele egyébként nagyon jót beszélgettünk (az ő apja a változatosság kedvéért a dél-vietnámi hadseregben harcolt, le is ültették a háború után, több rokonuk, barátjuk kimenekül az USA-ba, ennek ellenére a háború végét következetesen liberationnek mondta), és igyekeztünk csak néha arra a kellemetlen kérdésre terelni a szót, hogy mi a helyzet a busszal. Azért megtudtuk, hogy 9-re várható (ekkor indult volna a másik busz is) és ekkora várakoztunk olyan 2,5 órája a semmi közepén.

Fél 10 fele be is futott. Másfélszer akkora volt, mint az előző, viszont háromszor annyian voltak rajta a sofőrön kívül két arc (persze egyik sem beszélt egy kukkot sem angolul) rendezgette az utasokat, minket pedig bedugtak az utolsó két helyre, a kosztól ragadó műbőr fekhelyekre, az egyetlen pozitívum az volt, hogy az itt-ott feltűnő, beazonosíthatatlan bogarak INKÁBB az alsó ágyakon rohangásztak. Eszter legnagyobb rémületére az is kiderült, hogy WC nincs, sőt a toilet, bathroom szó értelmezésével is gondok vannak. Később, amikor sikerült elmagyaráznunk, hogy mit szeretnénk, nagyon segítőkészen megálltak az út közepén, kimutatva a töksötét susnyásra, majd bután nézve és röhögcsélve, hogy a kényes missnek ez nem felel meg, úgyhogy pár kilométerrel később nagy kegyesen egy olyan helyen álltak meg, ahol valami fal mögé el lehetett menni.

A további 9 órát nem részletezném, mondjuk azt még a kulturális különbségekkel sem tudom logikusan megmagyarázni, hogy az este 9-kor töksötét és csöndes buszban hajnali 2 és 5 között miért kellett menet közben néha felgyújtani az összes villanyt, majd olyan fél 2 magasságában betenni egy kis vietnámi zenét. Mivel én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az arcomtól 20 centire volt az egyik hangszóró, minden kis finomságot hallhattam, de Eszter is emlékezett úgy hajnali négy tájáról arra a számra, amelyiknek minden második sora az volt, hogy Ho Chi Minh. (azóta is néha dúdolgatjuk magunkban, szóval a célját elérte)

Végül csak megérkeztünk a kambodzsai határtól úgy 70 kilométerre lévő Pleikuba, ahol a buszállomáson teljesen bezombulva beleegyeztünk, hogy két motoros fickó elvigyen egy „very good car”-hoz, ami majd elvisz minket Le Tranhba, a határfaluba. A túrazsákokat betették a lábukhoz, mi mentünk hátra, és 10 perc múlva ott is voltunk a piacon, egy belül ablakokig, a tetőn pedig másfél méteres magasságig megpakolt kisbusz mellett, a tetőre hamarosan a mi cuccaink is felkerültek a tintahalak, zsák hagymák, krumplik és egyebek mellé, minket meg beültettek legelőre.

És tényleg, kb. két órával később kiléptünk Vietnamból, és a túrazsákokkal átsétáltunk a földúton a senki földjén Kambodzsába. Itt is kellett vízumot intézni, az útleveleink pedig nagy sikert arattak, többször is újra megkérdezték, hogy akkor ez most milyen ország is. Azon gondolkoztunk, hogy talán mi vagyunk az első magyarok, akik ezen a határon léptek át, főleg mivel ez a határátkelő csak 2010-től létezik. Közben rögtön megvolt az első igazi kambodzsai élményünk is, egy üvöltő hangszórójú autóval megérkezett az állomásra egy narancssárga ruhás szerzetes, akinek a határőrök rangjuk szerint adakoztak, majd a cipőjüket levéve, egyenruhában elétérdeltek áldásra. Már ettől jobb kedvre derültünk, de miután az egyik tiszt még a banlungi minibuszt is leszervezte nekünk, máris kezdtük elfelejteni az éjszakai lidércnyomást.

Összességében ahhoz képest, hogy többször el se tudtuk volna képzelni, hogy minden rendben fog menni, teljesen sima volt az út, a nagy buszra való várakozást leszámítva összesen egy órát vártunk a két minibuszra, és mindenki tényleg oda és annyiért vitt el, mint ahogy megbeszéltük, szóval a kényelmetlenségeket leszámítva nagyon büszkék voltunk magunkra, amikor elindultunk a kambodzsai országúton.

az életmentő maracujalé

keresd a galambokat

szokványos utcai látkép, robogózás közben

a Csendes

minibusz a Pleiku-i piacon, táskák a tetején

az első kambodzsai szusszanás

Sapa

Szóval a Ha Long-öböl után az észak-vietnami Sapa felé vettük az irányt (bár még előtte volt annyi időnk, hogy a Zoli és Móni javasolta töltött édes zsömléhez hasonló tényleg nagyon finom cuccot a segítségükkel megkóstoljuk, illetve rájöjjünk, hogy van egy fullos francia negyede Hanoinak, amit addig sikerült nem észrevennünk). Ennek gyakorlatilag az egyetlen bevett módja az éjszakai vonatozás, a hozzánk hasonló gyenge fehéreknek kétszemélyes, fekvőhelyes kabinokban.

A helyünk tényleg kényelmes is volt, a vonat WC-je is köröket vert mondjuk a MÁV színvonalára, viszont a vonat a kb. 300 kilométeres távot 9 óra alatt teszi meg, igaz pl. Hanoiban is klasszikus fejlődő országbeli életképeket idézve konkrétan a házak között vezetnek a sínek, amiken zajlik az élet, ha éppen nem jön a vonat. Így aztán reggel 6 körül szálltunk le Sapában, ahol kellemetlen hideg (lehetett vagy 15(!) fok is, jöhet a fújolás) és egy minibusz fogadott, amit dicséretes helykihasználással töltöttek meg kb. a plafonig turistákkal és a csomagjaikkal, majd elindultunk a szerpentinen. Kint köd volt, az ablakok bepárásodtak, mi meg a leghátsó sorban ültünk, szóval – ismerve az én nem túl bensőséges kapcsolatomat a kanyargással – nem meglepő, hogy az utolsó félórát azzal töltöttem, hogy megpróbáljam nem kidobni a taccsot (bár annyi jó lett volna a dologban, hogy tettem volna róla, hogy a nagy része a mellettem ülő, üvöltve csámcsogó ötvenes francia nőnek is jusson a jóból).

Az ígért gyönyörű tájból megérkezés után sem láttunk többet, mivel olyan köd volt, hogy az utca túloldalát sem nagyon lehetett látni, de azért elindultunk körbenézni, már csak azért is, mert szerettünk volna társakat szerezni a másnapra tervezett falusi piacos túrára, mert két személyre pofátlanul magas ajánlatok voltak csak. Ez úgy nézett ki, hogy mi meglehetősen elbaszott fejjel próbáltunk magunkat betájolni a ködben és vonszoltuk magunkat egyik túraszervezőtől a másikig, a nyomunkban pedig egy népes csoportnyi szép népviseletbe öltözött lány és asszony jött, akik közül mindegyik feltette az – amint később kiderült, sztenderd és feltehetően a kormány által összeállított – kérdéssort rettenetes, éneklő angollal, miszerint: Verjúfróóóóm? What’s your name? Are you married?, és így tovább, kitérve a testvéreink nemére és hozzánk viszonyított korára, majd végül természetesen arra, hogy akkor ugye veszünk valamit tőlük. Lerázni esélytelenek voltunk őket, mert mint később konkrétan is láttunk, ők simán felmásznak kellemesen csevegve, vietnámi papucsban, 20 kiló szerszámmal és trágyával is megpakolva a rizsföldekre, minket viszont már csak az 1600 méter körüli magasság is kikészített. (Amúgy másban is tehetségesek, harmadik nap már rutinosabban átvágva a piacon néhányan az első napról – mi persze nem ismertük meg őket – messziről üdvözöltek, hogy Hungrííí)

Végül inkább 10 percet eltöltöttünk egy töküres – de valamiért nyitva lévő – irodában, mire ők rácsatlakoztak egy másik kellően baleknak kinéző párra, majd feladva a dolgot lebeszéltük a legolcsóbb, de még mindig elég húzós túrát másnapra. Délután lesétáltunk a közvetlen Sapa alatt fekvő Cat Cat faluba (a völgyről meg a hegyekről még mindig csak az útikönyvekből tudtuk, hogy léteznek), ahol (dobpergés, távoli harsonaszó) elfogadták az igazolványomat, de ehhez az kellett, hogy egy angolul 3 szót tudó embernek megpróbáljam elmagyarázni, milyen jó is lesz nekik, ha én majd írok róluk és reklámozom a helyet.

Cat Cat persze a lehető legturistább hely a környéken, de attól még hangulatos volt, ráadásul itt hál’ istennek standokról árulták a cuccokat, így nem is lett újra kíséretünk. Az itteni árusok viszont körbevették magukat pont tökéletesen maszatos, hatalmas bogárszemű, szomorúan néző vagy vízben tapicskoló kisgyerekkel, hihetetlen édesek ezek az ázsiai kölkök és persze elég kemény látvány ahogy a csatornában meg a szemétben játszanak.

E: Már az előző posztban szó volt róla mennyire helyes-e ilyen formában megtekinteni az így élő embereket, de utána az egyik robogós srác, aki elvitt minket azt mondta, hogy a turizmus fellendülése előtt ennél sokkal durvább körülmények között éltek és azóta sok pozitív változás történt. Ami jópofa, hogy ez a látszatkommunizmusnak vagy másnak köszönhető-e azt nem tudjuk, de minden egyes faluban, azokban is, ahol gyakorlatilag csak bádogviskók vannak, van egy hatalmas sárga-piros épület, ami az iskola és amit láthatóan nem olyan régen húztak fel.  A helyi kisebbségek helyzete sokat javult az utóbbi néhány évben (a 85 milliós lakosságból kb. 11 millió a kisebbség, a legtöbben közülük itt északon illetve a középső részen élnek) és míg előtte nagyon erős volt a nyomás arra, hogy kikényszerítsék az asszimilációt, most már például saját nyelvükön is tanulhatnak, felhúzták ezeket az iskolákat, vannak ösztöndíjak amikre ők is pályázhatnak, szóval ha a helyzet nem is ideális, de mindenesetre a jó irányba változik.

Cat-Catból visszafele gyalogolva rögtön lecsapott ránk két motoros, hogy majd ők visszavisznek minket. Előtte összefutottunk egy aranyos, idős holland házaspárral, akik szívesen megosztották velünk a tapasztalataikat – egy Ta Phin nevű falu tetszett nekik nagyon, ahol a Vörös Daok élnek és azt mondták, hogy szerintük motorral ripsz-ropsz meg lehet járni ezt az utat. Ez meg is ragadt a fejünkben, szóval a visszavitel helyett inkább arról kezdtünk el alkudozni velük, hogy oda vigyenek el minket (és persze vissza). A robogózás az első ijedtség után (ami csak nálam merült fel) elég jól sikerült, egyáltalán nem éreztük úgy, hogy veszélyesen vezetnének, az előzéseknél kifejezetten óvatosak voltak és nagyon hangulatos volt azon a tájon motorozni, még néhol a nap is kisütött és elképesztően békés volt a táj. A motorról leszállva rögtön megrohantak minket a helyi erők, és végigkísértek az úton, venni nem vettünk tőlük semmit, de annyira kedvesek voltak hogy valamennyit adtunk nekik a kíséretért. 

Sapa következő két napja mindenért pótolt minket időjárásügyileg. Azóta több utazóval is találkoztunk, akik egész ottlétük alatt ködös időt fogtak ki, úgyhogy most már tudjuk, hogy a háromból két nap nagyon jó aránynak számít. Szóval második nap elindultunk erre a piacos túrára, egy dzsipes fickó jött értünk, akinek az angol tudása kimerült a music, photo és stop szavakban. Elvitt minket egy kb. 150 kilométerre fekvő kis faluba, a kínai határhoz közel – Danit a telefonja már üdvözölte is Kínában – mindezt három óra alatt. Maga a piac nem volt nagy szám, ennél több különlegességre számítottunk, inkább olyan volt, ahol a helyiek szerzik be az aktuális szükségleteiket, például mindenféle műanyag cumót meg edényeket. Viszont az odavezető út miatt egy percig sem éreztük, hogy felesleg volt ennyi pénzt kiadni erre, annyira gyönyörű tájakon mentünk át, napsütötte rizsteraszok a hegyek között mindenütt, legelésző bivalyokkal, tehenekkel. Ha lesz módunk visszajönni ide, akkor biztos, hogy bérelnénk egy robogót és utazgatnánk faluról-falura ezen a környéken.

D: (Azért ne feledkezzünk meg a piac falujának nevezetességéről, a trainspottingi magasságokba emelkedően undorító WC-ről sem, amihez az út a szintén vörös-sárga közösségi ház/pártközpont egy olyan termén keresztül vezetett, ahol egy darab ember nem volt, viszont üvöltve szólt valami induló és a különböző díszítések között a főhelyet egy Ho Chi Minh mellszobor foglalta el. A WC, ahol mindkét nemhez tartozó oldalon volt egy üres, lecsempézett szoba is a műgonddal összeszart-hugyozott másik mellett, persze inkább Esztert sokkolta, viszont a szállodánkban a takarónk alá helyezett kínai elektromos ágymelegítő is neki esett jobban – ha nem lennénk biztosak benne, hogy minden második ilyen kigyullad előbb vagy utóbb, biztos haza is kellett volna hoznunk egyet.)

E: Igen-igen, erről semmiképp ne feledkezzünk meg, vagy legalábbis vigyünk magunkkal az útra egy olyan útitársat aki ha mégis sikerülne, akkor emlékeztet rá. Tényleg durva volt, de már egész hatékonyan oldom meg hogy ilyen helyzetekben minden szükséges mozdulatot a bakancs orrával végezzek el és semmihez se érjek hozzá.

D: … Amúgy a táj tényleg a leírhatatlan kategória volt, az út fele azzal telt, hogy egymásnak mondogattuk, hogy azt látod, meg húú, és hasonlókat, mégse éreztük magunkat hülyének, ráadásul errefelé azért alig voltak turisták, így a falvakon keresztülhajtva láthattunk valamit az igazi vidéki Vietnamból is.

Utolsó napra még egy túrára fizettünk be, ez három, a Sapa alatti völgyben lévő falu végiggyaloglásából állt, egy helyi vezetővel és természetesen a hozzánk csapódó kísérettel, akik újra lekérdezték a kérdőívet, de Eszter közben kidolgozott, „én is megkérdezem ugyanazt tőlük” technikájával egész jól leszerelhetőnek bizonyultak, sőt tőlük is meg lehetett azért ezt-azt tudni a helyiek életéről. Valamiért abban a hitben voltunk, hogy itt szépen lesétálunk a legalsó faluig, aztán felvesz minket a minibusz, de arról nem esett szó az ismertetőben, hogy azért megmászunk egy-két rizsteraszt, és ha már ott vagyunk, átvágunk egy bambuszerdőn is, ahol térdig érő sár volt. Ez és közben kisütött nap kicsit megviselte a társaságot, az is vicces volt, ahogy jó karban lévő, túrabakancsos fehéreket papucsos, minimum háromgyerekes, negyvenes, 140 centis vietnámi családanyák húzzák-vonják át a sáron.

Az utolsó akadály a völgy közepén lévő folyó feletti híd volt, amit úgy nagyjából érkezésünk előtt 10 perccel kezdett el szétbontani egy természetesen minden szükséges felszerelést robogóval a helyszínre szállító brigád, akik viszont ugyanilyen gyorsan vissza is építették a hiányzó 5 métert, hogy aztán a minibusz előtt a kíséret learathassa kitartásának gyümölcsét, még mi is vettünk végül valamit. Mondjuk azért az sem semmi, hogy ők ezért a néhány dollárért végignyomták a túrát velünk és aztán indulnak is vissza Sapáig vagy a falujukig a következő körre. Arról nem is beszélve, hogy a túravezető csaj annyiban különbözött tőlük, hogy jobban beszélt angolul, így ő ugyanezért kb. fejenként kapott annyit, mint amennyit egy-egy szerencsés üzlettel a többiek kereshettek – nem csoda, hogy az országban sokan csak az angoljukat gyakorolandó jönnek oda a turistákhoz, ez itt többet érhet életminőségben, mint otthon három diploma. Az oktatás kapcsán az még kemény, hogy noha vannak ezek az a szépen felhúzott új általános iskolák, ahova mindenki járhat, de ha már többet akar valaki akkor a középiskoláért kőkeményen fizetni kell, a túravezetőnknek három gyereke van és egyelőre nem tudja mi lesz, mert évi ezer dolláros tandíjat kell kicsengetni a középiskoláért, ami még otthon is elég kellemetlen összegnek számítana.

Egyébként ezt a völgyet is kár lett volna kihagyni (a Sapába vezető autóút a hegyek másik oldalán megy, így a kocsiból nem látni), ugyan az előző napi nekünk jobban bejött, de itt a hátteret Vietnam legmagasabb hegye, a Fansipan adta, szóval kellően lenyűgöző volt ez is.

Nemsokára éjfél és holnap fél hatkor kelünk, hogy egy maratoni buszozásban lehessen részünk Siem Reap felé, úgyhogy itt abba is marad a poszt. De rossz ez, mert annyi minden nem fér bele, sok mindent leírunk ami történik velük, de a benyomásainkra már nem marad idő/energia, de remélem nemsokára lesz egy olyan bejegyzés is, ami azt foglalja össze.(és közben lógunk még a két Hoi An-os nappal, az átjutással Kambodzsába és az itt eltöltött két nappal is…). Nem egyszerű dolog ez a blogolás. De cserébe, a poszttal együtt képek is felkerülnek most!