Bagan - chapter I.

Kalawban egy órával később ugyan, de befutott a buszunk, előtte még ettünk egy dél-indiai helyen valószerűtlenül sok elemből álló vacsit – úgy hoztak ki ötféle szószt meg négyféle köretet, hogy gyakorlatilag mindketten egy-egy főételt rendeltünk csak. Aztán néztük várakozva, ahogy begördülnek a szebbnél szebbnek tűnő buszok, mire befutott a mienk is – a vártnál egy jóval lehangolóbb darab, elég szűk ülésekkel. Ennek ellenére az út annyira nem volt vészes, tele volt külföldiekkel, például a kb 12-13 fokban fagyoskodó papucsos ausztrálokkal, és hála az égnek annyira kanyargós se volt, úgyhogy egész sokat aludtunk. A késés ellenére hamarabb is odaért, hajnali fél négyre már Baganba értünk. Itt megtört az eddigi jószerencsénk és a szálloda teljesen tele volt, úgyhogy csak azt tudták felajánlani, hogy a medence szélén a pihenőágyakat összetolnak és akkor azon heverészhetünk. Kicsit el is szunyókáltunk, aztán olyan fél hat körül rájöttem, hogy fázom, úgyhogy elindultam valami plédet szerezni. Azt nem tudtak adni, de adtak pár törülközőt, meg közben összetalálkoztam két sráccal, akik épp napfelkeltét nézni indultak. Az egyikük, Mario kicsit sóhajtozott, amikor válaszoltam a kérdésére, hogy egy másik lánnyal vagy egy fiúval utazom-e, de aztán nagyon cuki volt, mert öt perccel később megjelent a medencénél, hogy igazából az ő szobájában két ágy van és az egyiket nem használja, úgyhogy ha gondoljuk, feküdjünk le ott, ő úgyis odalesz egész nap. Úgyhogy befetrengtünk oda, aztán két óra múlva megjelent, hogy sorry,  de kiderült hogy ez csak egy egyórás program nem egész napos, úgyhogy ő vissza is jönne, mi meg kimásztunk a recepcióhoz, ahol kiderült, hogy valaki épp kicsekkolt, úgyhogy lett is egy szobánk, hurrá. Még otthonról lebeszéltem egy fickóval, hogy kilencre jön értünk lovaskocsival (ez jó ötletnek tűnt, gondolván hogy punnyadtak leszünk a buszút után), de fél tízig se jött senki. Nagy nehezen felhívattuk a recepcióról és kiderült, hogy nem is fog jönni, ami elég idegesítő volt, úgyhogy a bagani első nap elég nehézkesen indult. Végül a szállodából szereztek nekünk egy másikat, úgyhogy tíz körül végül nekivágtunk a romoknak. 

Bagan volt előzetesen talán az út egyik legjobban várt része, rengeteg gyönyörű templom és pagoda egy kb 50 négyzetkilométeres területen, kisebbek és nagyobbak, a legrégebbiek kb. ezer évesek. Fénykorában állítólag vagy 10000/4000 (wikipedia/útikönyv =) templom és pagoda állt itt, mostanra kb 2000 maradt, mondjuk nem számoltuk meg. 

Nagyon durva egyébként, hogy mennyire felkapott úticél lett Burma, csomó szállásunknál teltház volt, szóval itt kicsit nehezebb azt megtenni mint Ázsiában máshol, hogy csak úgy nekiindul az ember, az Inle-tónál is volt olyan útitársunk aki ott szembesült vele, hogy nincs hely, és most mikor Pyayba értünk éjfélkor, akkor is eljött velünk három kínai, hogy hátha, és itt se volt szabad szoba, ahol most lakunk.  Ez úgy kapcsolódik ide, hogy emiatt hogy lógva hagyott minket a guide,helyben próbáltunk másnapra guide-ot szerezni, és több helyen is mondták, hogy egyszerűen nincs szabad guide, meg az árakon is látszott, hogy Baganban nagyon pörög ez a turistabiznisz. 

Szóval a lovaskocsira felpattanva én elnyúltam hátul, Dani pedig a bakon ült a vezető mellett, aki azért szerencsére helyi viszonyokhoz képest egész jól tudott angolul, úgyhogy azért tudod mesélni ezt azt. Elvitt minket első körben a leghíresebbekhez, majd rakok fel képeket, gyönyörűek voltak.  Mostanában a száraz évszak vége van, ezért elég poros és száraz minden, elképesztő lehet, amikor tényleg minden zöld és csak köröskörül kiemelkedik ez a sok, főleg vörös templom, így is lenyűgöző volt. Az is jó, hogy mivel ilyen nagy területen oszlik el, ezért mégsincs az embernek tömegnyomor érzése, általában minden templomban, amire fel/bementünk rajtunk kívül 5-10 turista volt, a kisebbeknél még annyi se.

Bagan alapsztorija az egyébként, hogy egyszervoltholnemvolt egy burmai nagy király, aki meghallotta a nép szavát, hogy keressen nekik egy menő új vallást. Ő körülnézett a környéken, és megtetszett neki a buddhizmus, ezért Mon (a mai Mianmar és Thaiföld déli, illetve északi részén elterült állam) királyától kért szerzeteseket és építészeket, de elhajtották. Erre hadsereggel ment vissza és legyőzte Mont, megszerezve, amit akart, ráadásul menet közben meghódítva a déli országrészt is. Az így szerzett vagyonból, részben győzelmi áldozatként kezdett több templomot is építeni Baganban, utódai meg folytatták a dolgot, amíg az egyikük ki nem végeztetett néhány mongol követet. Ez akkoriban elég rossz ötletnek számított, és válaszul meg is érkeztek Dzsingiszék, akik véget vetettek az első Burmai Birodalom és ezzel Bagan virágzásának.

Újkori történelmére az egyik legnagyobb csapást az jelentette, hogy  földrengés veszélyes  zónában fekszik, és ezek közül az egyik, az 1975-ös annyira súlyosnak bizonyult, hogy több nagy templom is javíthatatlanul károsodott. (a világháborút egész jól megúszta, bár harcok folytak a területén de arról sikerült lebeszélni a japánokat arról, hogy lebombázzák). A másik legnagyobb kárt a kormány okozta, ahogy a másnapi guide-unk megfogalmazta ’our genius government”, akik nemes egyszerűséggel pl lebetonozással és hasonlókkal álltak neki renoválni, ezen például az addig itt működő Unesco annyira fel is húzta magát, hogy kivonult és Bagan azóta sem a világörökség része.

Kalawi kalandok

D: A szerdát és csütörtököt Kalawban töltöttük, ami úgy 1400 méter magasan fekszik. Vonattal mentünk át – nagyon hangulatos és a lerobbantság ellenére meglepően tiszta volt (mondjuk a vécét azért nem néztük meg, de nem lehetett sokkal rosszabb, mint egy átlagos MÁV-személyvonaté). A sebességről annyit, hogy 3,5 órát utaztunk, egy közepesnél kicsit jobban edzett bringás simán vert volna minket. Ennek fényében még jobban értékelhető, hogy sikerült annyira dülöngélnie és rázkódnia menet közben, hogy többször majdnem leestünk az ülésekről.

Viszont volt idő nézni a tájat, ami nagyon hangulatos volt, bár nem annyira zöld, mint vártuk, a száraz évszak és az erdőirtás sajnos megtette a hatását. A kalawi pályaudvarra érve gyorsan betalált minket két srác, úgyhogy megvolt az első robogó hátsó üléses, túrazsákokat a lábtartóra támasztós utunk fejenként egy dolcsiért. A szállás nem volt rossz, mondjuk az picit (E: nagyon) fájt este, hogy semmilyen fűtés nem volt, kint meg 10-15 fok lehetett.

Délután még megnéztük a két helyi nevezetességet, a Bambuszpagodát és a nemtommilyen barlangot. Előbbi egy teljesen jellegtelen templom, benne szuveníreket és háztartási eszközöket kínáló árusokkal, a plafon kétségtelenül bambuszból van, de ha nem robogóval tettük volna meg a dögmelegben a felfelé kb. 5 kilométeres utat, akkor Buddha nem lett volna büszke a heves érzelemnyilvánításainkra. A barlang sem véletlenül maradt ki a világ csodáinak ismertetése közül, de megért tíz percet, nagyjából 2000 Buddha-szobor van belezsúfolva, egy részük kedvesen betakargatva (bent elég hűvös van ugyebár), egy csomó másik pedig a lehető legízléstelenebb, ezerféleképpen villogó, színes kínai ledekkel körberakva.

A didergős éjszaka után másnap elmentünk egy túrára a környéken. Bevallom, én azt hittem, inkább sétálni fogunk, de a vége egy kb.22 kilométeres, elég erőltetett menet lett, félúton egy 1600 körül heggyel. Odafelé főleg zöldteával és naranccsal beültette hegyoldalak között mentünk, aztán megálltunk egy törzsi faluban, ahol előadhattuk a fehér ember megcsodálja a helyiek egyszerű életét műsorszámot, szerencsére azért nem volt annyira gáz a helyzet, a vezetőnk elég jóban volt a házigazdákkal és ők is látszólag elég fesztelenül viselkedtek. A guide amúgy nagyon jól beszélt angolul, mint kiderült azért, mert az egyik helyi keresztény missziónál nevelkedett (nem kérdeztük meg, hogy árva volt-e, vagy miért, azt viszont megtudtuk, hogy félig valamelyik helyi törzs, félig nepáli származású).

Csapódott még hozzánk egy amerikai nő, aki tipikusan affektáló hanghordozása és a 43. teacserjére is változatlan lelkesedéssel kiadott ooooh-jai ellenére egész kellemes útitársnak bizonyult. Középiskolai tanár San Francisco mellett (az osztályban 60% latino, 20% fekete, 15% ázsiai diákkal), Dél-Amerikán kívül minden kontinensen járt már, jól elbeszélgettünk.

 A hegytetőn elköltött ebéd után már jórészt lefele mentünk, először át egy viszonylag érintetlen ős/esőerdős szakaszon. Állatot mondjuk egyet se láttunk, de jó volt az árnyékban, a sűrű növényzet között menni. Ez a rész azért nincs letarolva, mert itt van a Kalaw-t ellátó víztározó, úgyhogy itt nem engedik a földművelést. A közelben csak egy másik ilyen védett terület van, szóval sajnos elég csúnyán el van intézve a környék. Ráadásul aranybányák is vannak erre, korábban a helyiek kb. kézműves módszerekkel fejtegették a követ, de mostanában megjelent legalább egy kínai cég rendes gépekkel. Vannak is bajok, talajerózió, földcsuszamlások az esős évszakban, tavaly kétszázan haltak meg az aranybányában, amikor rájuk omlott a hegyoldal.

Az is jellemző, hogy a víztározót, illetve az innen a városhoz vezető, nagyjából 7 kilométeres csöveket még a britek építették talán 1939-ben, azóta kb. egy csavart nem húzott meg rajtuk senki, de többé-kevésbé működnek, persze pl. a három vezetékből az egyik már tönkrement. A vonattal is ez a helyzet, szóval azért amellett, hogy az angolok szokás szerint elég aljas módon viselkedtek Burmában, nélkülük nagyjából nulla lenne most is az infrastruktúra.

A rezervátumot egyébként a kormánynak nincs pénze védeni, így a helyi szállodatulajdonosok állítottak fel egy vadőrosztagot, akik igyekeznek a favágókat távol tartani. Éljen a burmai civil társadalom, majd gondolom azért rájuk küldik a TEK-et.. Találkoztunk is egy csapat őrrel, amikor újra művelt területre értünk ki, a víztározóból csordogáló víz mellett végig a völgyben képeslap-zöld zöldségeskertek, eperágyások és hasonlók között mentünk, amiket még jobban értékeltünk volna, ha ekkorra nem fáj már mindenünk. Eszter még megpróbálta magát felökleltetni néhány bivallyal (E:nem is), amikor belefotózott az arcukba, de végül szerencsésen túléltük a túrát.

Mivel már ölni tudtunk volna egy normális (és a városban korábban nem talált) kávéért, és útba is esett, beültünk a hely legdrágább resortjának kertjébe egy amúgy pofátlanul drága kávéra. Ahogy régen egy kispénzű angol tisztviselőcske olyan arcokkal teázhatott együtt a gyarmatokon, akik otthon a klub előszobájából is kidobatták volna, minket is simán beengedtek porosan, izzadtan a virágillatos, úszómedencés, kikeményített ruhás személyzettől nyüzsgő kertbe, csak azért, mert fehérek vagyunk – sőt leültettek egy scrabble-öző angol házaspár mellé. (Egy darabig azt hittem, hogy Jeremy Clarkson a faszi, de csak nagyon jellegzetes ötvenes-hatvanas angol voltJ.)

A kávétól erősen aztán megoldottuk a buszállomásra kijutást is – hogy ott rájöjjünk, az előző nap felfedezett Poe Poe pékségben konkrétan ötödannyiért ihattunk volna rendes eszpresszót. Egy kis késéssel, de befutott a buszunk, amin újabb éjszakát töltöttünk el, de ez már a következő poszt lesz.

Két nap az Inle-tónál

Miután hajnali fél hatkor dideregve lekecmeregtünk a buszról és egy nyitott platós kocsin elvitettük magunkat a szállásra egyből le is feküdtünk aludni kicsit – tényleg jófejek nagyon, hogy simán hagyják hogy reggel hatkor elfoglald a szobád, ha akkor esel épp be. Aludtunk kb. tízig, ettünk valamit, aztán lebeszéltük a recepcióssal, hogy hajókázni mennénk a tóra, és jött is értünk a kocsi, hogy elvigyen a kikötőbe. A tavon ilyen long-boat típusú hajók közlekednek, amik egyrészt nagyon kis kecsesek, másrészt rohadt hangos motor van bennük, de szerencsére – lehet hogy azért mert már kb dél lett mire elindultunk, vagy azért mert azért elég nagy a tó – de viszonylag jól eloszlottak a turisták és csak néha-néha jött egy másik hajó szembe (vagy húzott el mellettünk, mert vszeg kifogtuk a leglassabb csónakot az egész tavon). 

Nálam általában minden útnál van egy pont, amikor elkezdem felfogni, h úristen tényleg itt vagyok, ez itt jött el (Vietnamban a Halong-öbölnél, úgyhogy úgy tűnik, valami víz meg hegy kell hozzá). A tó körül körbe-körbe elég nagy hegyek vannak, annyira nem extra azért, vannak szebb tavak a világon, de mégis valahogy nagyon jó volt az egész hangulata, a sok-sok cölöpön álló házzal, csatornákkal, vízinövényekkel. Csak ketten voltunk a hajón, először valami szövőműhelybe vitt minket a srác, ahol kb. öt percet töltöttünk és az pont elég is volt, utána meg egy ezüstműhelybe. A műhely része itt sem volt sokkal érdekesebb, viszont a fiú, aki fogadott minket végre jól tudott angolul, úgyhogy vele elvoltunk kicsit. Mesélt a közelgő választásokról, meg hogy elég durva környezetrombolás megy a tónál, és nem tudni, hogy ezért-e vagy másért, mondjuk a klímaváltozás miatt, de évről évre alacsonyabb a vízszint, ami nagy szívás nekik. Meg, hogy a környező országokkal azért nem egyszerű a viszony, Kína pl. annyira nem örül ennek az egész nyitás dolognak és vannak is villongások északon (mi oda nem megyünk). Ja és Arsenal szurkoló volt, úgyhogy végül vettünk is valamit =) egyébként vicces mennyire népszerű itt az európai foci, úgyis nézik sokat hogy itteni idő szerint éjjel kettőkor kezdődnek a meccsek. 

Utána egy Inthein nevű pagodához/faluhoz mentünk, ahova kis csatornákon át vezetett az út, ez volt a hajókázás talán legjobb része. Gyönyörű idő volt, és egy ponton azt vettük észre hogy már jó ideje csak vigyorgunk ok nélkül. Intheinben felsétáltunk a pagodákhoz, arról került is fel jó sok kép, egy dombtetőn sok száz kisebb nagyobb méretű pagoda, folyamatosan csilingelve, háttérben a vöröses színű földdel meg hegyekkel – elég idilli volt. Aztán visszaslattyogtunk a hajóhoz, még beugrottunk a hosszúnyakú nőkhöz – az elég illuzióromboló volt, gyakorlatilag egy bolt volt, ahol ült két szerencsétlen öregebb néni meg valami hangszeren játszott három fiatalabb és kb. ennyi, azt hittük van egy egész falujuk vagy valami, nem egy ilyen kétszobás kiállítóterem kb.

Az ugrómacska kolostorra már nem maradt idő, de azt mondták, a cicák már úgysem ugranak. (ez egy olyan kolostor volt, ahol a szerzetesek megtanították karikákon átugrálni a macskákat, annyira nem extra, de ha már ott vagyunk megnéztem volna). Szerzetest annyira sokat amúgy nem láttunk, itt sötétvörös ruhát viselnek főleg, nem narancssárgát, és ami nagyon vicces, vannak lány szerzetesek is, ők rózsaszínben tolják.  Az útikönyvek szerint kb. 300 ezer felnőtt és 200 ezer gyerek szerzetes van (de nagyon sokan csak egy időre állnak be, mint egy kvázi sorkatonaság), ami azért nem kevés, de végül is egy kb.60 milliós országról beszélünk.

Végül megvártuk a tavon a naplementét, ami elég szép volt, és megcsinálhattam volna a klasszikus halászember-háttérben-a-lenyugvó-nappal képemet, ha a mi csónakosunk nem dönt úgy, hogy egy olyan halászt követ, aki még lábbal evezni se tudott rendesen, nemhogy produkálja magát hálóval a hülye turistának.

Másnap bicajt béreltünk, és azzal indultunk el a második napra a tó körül. Sok izgalmas nem történt, de elég hangulatos volt, tájkép bivalyokkal, vízimadarakkal, cölöpházakkal. Ami jópofa, hogy úgy van megoldva, hogy egy ponton át tudsz hajózni a túloldalra egy ilyen long-boattal, kb. mint egy komppal, felpakolva a bringákat. A túloldalon kajáltunk is valamit, aztán tekertünk tovább, vissza a városba, aztán egy kávé után a szállásra – kellemesen elfáradva. Este még bementünk kajálni valamit, bár a végére úgy éreztem, most jó pár napig nem akarok biciklire ülni, azért sejthető hogy nem a legmodernebb bringákat vágták hozzánk, bár legalább (agy)váltó volt rajtuk. Utána még betoltunk egy 6,6 decis Tiger sört és ki is dőltünk.

Egyelőre kajákból jókat eszünk, a vietnami/thai szintet nem üti meg a burmai konyha, de azért egész kellemes, kicsit egyszerűnek tűnik sokszor és mintha valahogy nem lenne annyira jól megfűszerezve. Ami jó, hogy a sok kisebbség miatt mindenféle konyha van, az Inle-tónál kifejezetten jókat ettünk, egyszer egy dimsum bárban, egyszer meg valami hagyományos burmait – többek között valami eszement jó, zöldtea-levél saláta néven futó cuccot, amiben mindenféle zöldség meg magvak voltak és kivételesen iszonyú jól volt fűszerezve. Yangonban kétszer ettünk normálisan, az egyik burmai volt, kicsit kifőzdeszerű, nem rossz, de nem annyira extra, a másik meg a már említett Coffee Circles, ahol a kaja is nagyon jó volt, de inkább nemzetközi. Ma pedig itt Kalawban nepálit, mert itt egész nagy nepáli+indiai kisebbség él, akik még a gyarmati vonatépítés időszakában ittragadtak leszármazottai. Persze kajálás közben néha menetrendszerűen elmegy az áram, de erre fel vannak készülve, nem csak a puszta hangulatért raknak gyertyát minden asztalra. 

 Majd rakok fel a kajákról is képeket előbb-utóbb. 

Ami hiányzik nagyon a normális kávé, Yangonban még lehetett szerezni, de azóta csak ilyen híg löttyöt sikerült és nagyon innánk már valami korrektet – remélhetőleg Baganban majd ilyen hely is akad. 

Most Kalawban vagyunk, holnap túrázunk, este pedig indul az újabb éjjeli busz Baganba - de most elvileg nem kell átmenni hegyeken...szóval kb. két nap múlva jelentkezünk. 

Yangon, Yangon, buszút, buszút

E:Yangonba kb. 9 körül érkeztünk, a repülőút nem volt kellemes és végül nem aludtunk egyáltalán Bangkokban, úgyhogy elég készen léptünk be Burmába. A határátlépés  simán ment, a kijutás utáni tömeg kicsit mellbevágó volt ilyen állapotban, de céltudatosan először a pénzváltó felé vettük az irányt. Elég sok fórumot elolvastam, hogy is van ez, persze a fele dolog nem úgy lett J egyrészt sok helyen írták, hogy a dollárra kell nagyon figyelni, hogy szép állapotban legyenek, viszont az eurónál nincs ez a para – na, nekünk kapásból visszadobták az egyik ötvenest, hogy kicsit szakadt. másrészt azt is írták, hogy már nincs a címletek között megkülönböztetés – ez sem volt igaz és Istvánnak lett igaza, a 100 dollárosokért kb 10%al többet adnak mint a többiért, elég vicces. (az eurónál nincs ilyen). Ez nem volt gond, mert volt nálunk jó pár 100-as, a kisebbekkel meg fizetünk majd a szállodákban meg ilyesmi. Kaptunk kölcsön egy kártyafüggetlen telót, mert Burmában se a vodafone-nak se a t-mobile-nak nincs semmilyen partnere – ergo sms, hívás se ki, se be. Az utolsó cikkben, amit olvastam pont azt írták, hogy a telenor viszont be akar jönni, ez úgy tűnik meg is történt, mert egy csomó helyen kint lógott a telenor logó. Szóval akartunk venni egy helyi simkártyát, hogy ha bárhol elveszünk és pl. fel kell hívni egy helyit, akkor tudjunk telefonálni… az egyik taxit ajánlgató embernek mondtuk is, hogy mi inkább telefont intéznénk, mire elmutatott balra, hogy akkor azt ott. Ott egy kb. 15 éves lány állt egy pult mögött, aki átázott kartondobozokból szedte ki a simkártyákat, egy műanyagszatyorba szórta a pénzt és szimultán kb. négy ügyet intézett egyszerre. De jó fej volt, meg persze a taxis is úgy érezte, hogy ez kiváló alkalom, hogy bizonyítsa: hogy ő a mi emberünk és a szárnyai alá vett minket az ügy intézésében, úgyhogy gyorsan lezavartuk és el is indultunk vele a szálloda felé. Szerencsére hamarabb elfoglalhattuk a szobát (egyelőre úgy tűnik baromi rendesen állnak ehhez hozzá, az Inle tóhoz pl hajnali fél hatkor érkeztünk és hivatalosan kb. 2-től lehetne becsekkolni, ehhez képest itt is simán hagyták, hogy beköltözzünk, szóval eddig 2/2). Ki is dőltünk kb. 2,5 órára, aztán nekiindultunk a Yangonnak, kicsit kóvályogva persze. Megnéztünk két pagodát meg elég sokat mászkáltunk a belvárosba, aztán aludtunk végre egy normálisat.

E:Yangon így elsőre annyira nem volt nagy élmény. Én kicsit azt vártam, hogy olyan lesz, mint Saigon, csak sokkal lepukkantabb részekkel és vszeg elég hasonló is lett volna, ha nincs egy nagy különbség. Borzasztó a közlekedés. Pár éve valami minisztert robogós merénylők próbáltak megmerényelni és azóta kitiltották a városból a robogókat. Így pedig mindenki kocsival közlekedik (meglepően jó állapotú, használt japán verdákkal főleg) viszont normális utak kb. nincsenek. Van pár persze, de nagyon kevés és nem elég széles és ennek az az eredménye hogy brutális dugók vannak. Mi viszonylag kint foglaltunk szállást, arrafelé, amerre a reptér meg a buszállomás van, hogy majd egyszerű legyen kijutni és a belvárosba bejutás taxival kb egy 45-50 perces projekt volt. Olcsónak legalább olcsó, 2-5 dollár között szóródott, hogy mennyit kértek tőlünk, egyszer az egyik sofőr bepróbálkozott egy 8 dollárral, de addigra már vagy 3szor vittek el minket sokkal kevesebbért, úgyhogy miután elnevettük magunkat rögtön beérte egy ötössel – így is bőven túlfizettük. Szóval ez, hogy ennyire nehézkes a közlekedés, és hogy emiatt szép kis szmog van, sokat levett a város hangulatából, enélkül a hiányos tapasztalataink alapján egy átlagos délkelet-ázsiai nagyvárosnak felelt volna meg, ami szimplán jó tud lenni. (Azóta sikerült elolvasnunk az útikönyvben, hogy gyalog pár óra alatt körbejárható belvárosa ellenére ez egy ötmilliós város, szóval a külvárosok méretei és a forgalom nagysága is jobban érthető – főleg, hogy a tömegközlekedést csak ránézésre úgy max a 70-es években gyártott elég kis buszok, illetve robogók hiányában triciklik jelentik.)

E:Ami vicces, összeakadtunk a szálláson egy magyar sráccal, aki kb 3 hete van kint és összesen hat hónapra jött, valami német cégnek dolgozik, ami online autókereskedős cégeket gründöl errefelé és az itteni bizniszt alapozzák meg. Mesélt jó pár dolgot, például hogy most teljesen leállt az üzleti élet, mert mindenki várja a választásokat, meg hogy az utóbbi időben brutálisan felmentek a lakás+albérlet árak, egy légkondi nélküli kis lakást kb 200 dollárért lehet kivenni – ami azért brutál sok az itteni átlagbéreket nézve. A lakásokra is óriási a kereslet, most húznak is fel ezerrel nagy projekteket, és kb 2-3 évvel az átadás előtt ki kell őket fizetni.

D: Másnap újra betaxiztunk, megnéztük a híres és nagy pagodát, sajnos nem napfelkeltekor vagy -lementekor, amikor a tornyába épített gyémántok állítólag csillagként ragyognak. Így is jó volt azért, tömeg egyáltalán nem volt, turisták elvétve, a helyiek pedig a megfelelő ajándékok elhelyezése és a megfelelő rítusok elvégzése előtt, alatt és közben igazából egy kellemes pikniket csapnak leginkább. Volt guide-unk is, sajnos nála is megvolt az, hogy elég random módon ejtette ki az angol szavakat, itt-ott pedig egy-két betűt kihagyott vagy felcserélt, szóval koncentrációs gyakorlatnak is beillett, hogy megértsük, amit magyaráz.

Kiderült, hogy mindketten szombaton születtünk – ez itt nagyon nem mindegy –, tehát a sárkány napján (ami azért – lássuk be – sokkal menőbb, mint a pénteki tengerimalac). Egyébként a hét nyolc napra van osztva, szerda délelőtt és délután külön van, majd update-eljük, ha megtudtuk, ez miért jó.) Utána séta a pagoda körüli, nagyon szépen megcsinált parkban, amivel jó kontrasztot képez a szemben megtekinthető People’s Park, ami gondozottságban és építészeti elemekben is egy lepattantabb újpesti lakótelep házai közt otthagyott részre emlékeztetett, csak néhány, az erózió által lekerekített sarkú beton-pingpongasztal hiányzott még a teljes illúzióhoz.

D:Némi keresgélés után megtaláltuk a Coffee Circles nevezetű helyet, ahol egyrészt nagyon korrekt jegeskávékat, másrészt olyan görögdinnye-levet adtak, amiért önmagában megérte átrepülni a fél világot. (A Facebook-kép nem adja vissza azokat a kortyonként elengedett nyamnyamhangokat, amiket Eszter kiadott, miután belekóstolt.)

D:Ezután már csak a kevésbé nagyvilági rész volt hátra: vissza a szállásra, el a buszpályaudvarra (ami kivételesen nemcsak időben, hanem távolságban is jó messze volt). A busz tényleg olyan volt, mint a képeken, új, tiszta, szép nagy fotelekkel, barátságosan mosolygó kísérőlányokkal, általános lelkesedéssel, miegymással. A gondok ott kezdődtek, hogy először légkondival lehűtötték a levegőt 18 fokra, amiben a turisták és ők is fáztak, de valamiért nem hajlandók engedni ebből, az összes fórumon írták, hogy erre kell számítani, de ezt leszámítva az első nyolc óra kellemesen telt, még az útmenti megállók & mosdók is meglepően korrektek voltak. 

D: Amire nem számítottunk, az az, hogy az Inle-tó felé haladva, a hegyek közé beérve a kinti levegő is kb. 10 fokra hűlt le, a buszban ekkor 16 volt, szóval hiába vettük fel az összes ruhánkat meg a plédeket amit az elején kiosztottak, rohadtul fáztunk. (E: az az apró részlet kimaradt, hogy az útleveles őrületben a polárkardigánom a reptéren maradt, nem kicsit fájt a hiánya). 

A másik gondot a rettenetes minőségű út, a hegyi szerpentin és az 50 alá elvből nem lassító sofőr kombinációja jelentette. A jó előre bevett Daedalon miatt nem kellett használnom az odakészített zacskókat, de ehhez be kellett ülnöm a sofőr és a kb. navigátorként funkcionáló segítője közé a lépcsőre, hogy lássam az utat. Ezen persze ők jól elszórakoztak, a vezető pedig közölte velem, hogy úgy nézek ki, mint Chuck Norris… Ezután sem hánytam arcon, úgyhogy végül is minden jól alakult, 11 óra út után megérkeztünk Nyaungshwebe, az Inle-tó partjára.