Pyay-i kitérő

E: Baganban kétésfél napot voltunk, úgy voltunk  vele, hogy ha valami nagyon kimarad még lesz fél napunk, hogy pótoljuk, de végül inkább kialudtuk magunkat és csak a közeli piacra mentünk be. Az út tervezésénél próbáltuk kihagyni a belföldi repüléseket, egyrészt mert egyikünk sem szeret annyira repülni, másrészt elég drágák lettek  volna. Úgyhogy maradt a buszozás és nem mondom, hogy nem volt olyan több olyan pillanat, amikor ezt azért bántuk – leginkább azon az úton, ami Baganból Pyaybe vitt minket. Pyay kb. félúton fekszik Bagan és Yangon között, úgyhogy alkalmasnak tűnt egy megállóra, jókat is írtak róla és amúgyis akartunk valami olyan tipikusabb burmai városba menni, ami nem a turistákra épül. Szóval szépen megvettük a Bagan-Pyay buszjegyet, azt írták előre a szálláson, hogy csak napi egy járat van, és egyik nap légkondis, másik nap nem légkondis busz megy. A jegyvásárlásnál hamar ki is derült, hogy az nem a mi napunk, nem légkondis megy, de ez még aggodalomra nem adott okot. Az már annál inkább, amikor begördült végre a csodajárgány…Kambodzsában is utaztunk lepukkant buszokon, de olyanon még nem, ami lepukkant és emellé még dugig van tömve cukornáddal, rizzsel és hasonlókkal…meg rengeteg fával,de rendes kb. 6 méter hosszú, az egész buszon végigérő fatörzsekkel. A lepukkantsággal még nem lett volna semmi gond, de az hogy a lábunknak nem volt semmi normális hely az már pár óra után is nagyon kényelmetlen volt, de akkor még tartotta bennünk a lelket, hogy többen mondták hogy „csak” hatóra az út. Rajtunk kívül volt három kínai és két francia turista a buszon, a többiek helyiek voltak, láthatóan őket nem is viselte meg  a dolog. Aztán eltelt négy  óra, az egyik kínai lánnyal örvendeztünk is, hogy már csak kettő…hát ehhez képest innentől jött még hat óra út…én a végére úgy éreztem hogy deréktől lefele olyan részek haltak el a testemben, amiket már soha többé nem fogok újra érezni, Dani enyhén szólva a teljes kiborulás szélére sodródott.

Aztán egyszer csak odaértünk kb éjfélre,a szállásra már gyorsan elvitt minket egy gyűjtőtaxis és halk nyögésekkel kísérve elnyúlhattunk egy ágyon.

Még otthonról amikor nézegettem a Tripadvisort láttam egy fórumot, ahol egy Scott Yoghurt (!) nevű embert ajánlgattak Pyay-ben, aki nagyon jófej és szívesen körbevezeti az embert. Írtam is neki, persze rossz angolsággal és általában félreértve a kérdést válaszolgatott de végül az lett a konklúzió, hogy majd felhívjuk egy ponton. A reggeli után épp kotortam volna elő a számát, amikor egyszer csak szólt Dani hogy itt van Scott Yoghurt…az ajtónk előtt. Kiderült, hogy magánakcióba kezdett és mivel megírtam neki hol szállunk majd meg, szimplán odajött, hogy majd akkor ő megtalál minket. Egy nagyon aranyos, kb 40es alacsony kis fickó volt, hozott némi segéderőt is, egy lányt meg egy fiút akik most tanulják tőle a guideolás nagy tudományát. 

D:Így végül ötösben, három robogóval indultunk felfedezni Pyay kevéssé számos nevezetességeit. Eszter kapott ajándékba egy igazán cuki zöld napernyőt, amit persze igen kényelmetlen volt mind a robogón, mind gyalog hurcolászni, de azt mégse tehettük meg, hogy az első kukába kidobjuk. Első állomásunk az ősi város volt, ami egyébként biztos érdekes, de egyrészt az a típusú napsütés volt, ami olyan érzés, mintha túl közel állnál egy grillsütőhöz, másrészt így Bagan után nehéz dolga volt a romoknak – mintha közvetlenül egy, az összes francia gótikus katedrálist érintő túra után elvinnének a jáki templomhoz, hogy akkor most nyűgöződj le szépen. (E: viszont csomó mitológiai sztorit mesélt, például azt, hogy majd a később látott Buddha szobor miért kapott szemüveget, az elég jópofa volt).

Igyekeztünk azért kellő érdeklődést mutatni, illetve értelmesen bólogatni Scott magyarázataira (időközben kiderült, hogy a turisták vezetése mellett két joghurtstandja is van a városban, innen a külföldieknek szánt becenév, amúgy Win Tynn-nek hívják). Ezt nem könnyítette annyira meg a szokásosan rémes kiejtése, ez csak annak fényében érdekes, hogy a két csillogó szemű fiatal egyben angoltanítványa is Pyay e polihisztorának, illetve önkéntesként is tanít angolt az egyik helyi árvaházban.

Utóbbit meg is látogattuk a romok után, meglepően jó élmény volt, egy kicsit féltünk attól, hogy lesoványodott, szomorú tekintetű kiskölyköket fogunk látni rettenetes nyomorban, miközben a végén legfeljebb egy húszdollárost tudunk odanyomni valakinek a kezébe. Ehhez képest látszólag mind a 230 gyerek szélesen vigyorgott, játszottak egymással, a nagyobbak foglalkoztak a kicsikkel (pár hónapostól 16-18 éves korig voltak köztük, addig maradhatnak elvileg, amíg munkát nem találnak vagy a lányok férjhez nem mennek). Ráadásul mindenkinek volt feladata is, néhányan az ebédhez készülő rizst mosták, mások takarították a hálótermeket, külön csapatok vitték ki a kosárba szedett szemetet, de azt is elég vidáman, együtt, láthatóan tiszta ruhákban, teljesen kis rendezetten. Az is kiderült, hogy több helyről érkeznek a gyerekek, részben az olyan északi tartományokból ahol polgárháborús állapotok vannak, a kormány persze nem támogatja anyagilag őket egyáltalán, úgyhogy főleg magánszemélyek tartják fent (de az egyik épületet pl japánok húzták fel). Vittünk egy hatalmas doboz cukorkát, amit pár perc után odaadtam az egyik kislánynak, mutatva hogy mindenkinek hoztuk. Kicsit féltünk, hogy elviszi valahova és eldugja, de negyed órával később egy teljesen másik épületnél is jöttek szembe a cukrot szopogató gyerekek. Scotton meg látszott, hogy nagyon szeretik a gyerekek és nagyon szimpi volt az is, ahogy elhülyéskedett velük.

Hátra volt még A Szemüveges Buddha, ami állítólag az egyetlen eredeti a világon ebben a műfajban. Jó félórát robogóztunk érte a folyóparton, de szép volt az út, a szobor meg, hát, aranyos, úgyhogy végül is nem bántuk meg. A sztori egyébként valami olyasmi mögötte, hogy egy királynak a legyőzött királynő, akit erőszakkal elvett feleségül, valahogy „elrontotta” a harmadik szemét. Elment egy nagy tudású szerzetes-csillagász-jóshoz, aki javasolta neki, hogy állítson egy szemüveges Buddha-szobrot, és akkor rendbe jön. Így is történt, az emberek pedig azóta is ide zarándokolnak, ha a szemükkel van baj, a szokásos mindenféle adományos dobozok mellett volt egy olyan is, amibe több száz szemüveg volt beledobálva.

Kiharcoltunk egy kis szabadidőt Scott-tól és csapatától, aztán este még felmentünk a város közepén lévő dombon álló pagodába, ahova egyébként korrekt kis lifttel lehetett megspórolni a fáradtságos lépcsőzést – persze szigorúan mezítláb kellett már ide is beszállni. Találkoztunk még egy kicsit őrült rakhine nemzetiségű nénivel, ettünk Scott címerjoghurtjából (ettől azért kicsit féltünk, de nem töltöttük a másnapot a vécén, úgyhogy nem hozott szégyent a névre. 

E: A pagoda elég jól nézett ki kivilágítva a város tetején, szembe vele meg a biztonság kedvéért felhúztak egy kb. 35 méter magas Buddha szobrot, mégiscsak. Meg az is elég sokkoló volt, hogy ott egy helyi viszonylatban nagyváros, ahol este csak néhány foltban van fény, amúgy az egész sötét, a közvilágítás luxus, és eleve csak kb. a háztartások 1/3-ában van áram. (egyszer láttunk is egy angol nyelvű helyi lapot, ahol az egyik kiemelt cikk arról szólt hogy 2020-ra ez az arány 50%-ra felkússzon, és még ez is túl ambiciózusnak tűnt.

D: Már csak a fizetés kellemetlen pillanatai voltak hátra, reggel ugyanis Scott kijelentette, hogy neki a pénz nem fontos, így megegyezni sem tudtunk semmiben, de éreztük azért, hogy meglepődne, ha egy meleg kézszorítással elbúcsúznánk tőle. Kisakkoztunk egy nagyjából megfelelőnek tűnő összeget, miután még intézett nekünk fuvart másnap hajnalra, a fél hatkor induló minibuszhoz.

Valószínűleg soha nem fog kiderülni, hogy az összeggel sértettük-e meg, vagy csak az embere aludt el, mindenesetre hajnalban, full kómásan azzal szembesültünk, hogy tuktuk sehol…

Bagan - chapter II.

E: A második nap Baganban már sokkal szerencsésebben indult. Még előző este elmentünk egy kicsit sétálni meg vacsizni, és közben elkezdtük a szembejövő helyeken megkérdezgetni, van-e másnapra guide. Először elég reménytelennek tűnt, az első pár helyen közölték, hogy esélytelen, de végül a harmadiknál szerencsével jártunk és sikerült is fél napra ledumálni. Másnap úgy terveztük, hogy elektromos bringákkal megyünk, ami elég  vicces, mert igazából ezek gyakorlatilag leegyszerűsített robogók, nem pedig olyanok, amiknél rásegít az aksi – amit az ember a tekeréssel feltölt. Szóval ezeken csak azért van pedál, hogyha valahol lemerülne, akkor azért ne kelljen hazáig tolni, de ezt leszámítva egy kis robogónak felelnek meg. Úgy tűnik itt Burmában az a policy, hogy ha valamivel volt már egyszer gond, akkor jobb azt végleg  betiltani, biztos ami biztos – Baganban a robogók egy pár évvel ezelőtti nagy baleset miatt kerültek tiltásra – de csak a turistáknak, a helyiek ugyanúgy roboghatnak.

Másnap szépen megreggeliztünk, a guide is megjelent, kibéreltük a bringákat és újra nekiindultunk. Én egy kicsit féltem az elején, főleg amikor már letértünk az aszfaltról és azért azokon a részeken, ahol sok homok volt a földúton lehetett érezni, ahogy néha megcsúszik egy kicsit – de azért az ilyen helyeken jó lassan mentünk és a végére már nagyon élveztem.

A vezetőnk elég jónak bizonyult, persze az ő angolján is lehetett volna mit csiszolni, de azért sok mindent elmagyarázott, például rögtön az elején, hogy milyen buddhista tanításokat jelképez, ahogy a pagodák felépülnek. Van az alsó három szint, az emberi létről, az első a folyamatos változást, a második a folyamatos szenvedést, a harmadik pedig, azt hogy valójában semmink nincs (kb mert úgyis meghalunk) jelképezi. Utána jön hét szint arról hogy élj, (gondolkozz helyesen és hasonlók), aztán a körök körbe, amik az élet állandóságát-körforgását jelentik. Utána a hegy alakul tető jelképezi a Mount Meru-t, ami a hindu és buddhista mitológiában is szent hegyként szerepel, tetején a mennyországgal. Végül az általában esernyő, lótuszvirág alakú tető pedig a Nirvánát jelképezi.

D: A fél napba végül elég sok minden belefért, végigjártuk az összes érdekesebb templomot, amit előző nap kihagytunk. Sajnos azért a legtöbb eléggé leromlott állapotban van, a falfestmények kifakultak, jó részük egyszerűen lemállott, a külső domborművek is csak néhol maradtak meg épségben. A helyzeten a „genious  goverment” – ahogy a guide többször emlegette – sem segített, néhol egyszerűen fehérre meszelték a falakat, máshol betonnal van kiöntve a fél templom. Ettől persze még lenyűgözőek és kicsit még hozzá is tesz a hangulathoz ez az elhanyagoltság, de azért vissza kéne még egyszer jönni azután, hogy mondjuk a japánok és németek beletesznek egy pármillió dollárt a restaurálásba, ahogy Angkorban.

A második állomáson Buddha előző életeit ábrázoló falfestmények voltak, mondjuk az (asszem) 450-ből egy jó pár hiányzott, ezeket egy német fazon fogta, és fűrésszel négyzetekre vágta, most valamelyik német múzeumban vannak. (Viszont valószínűleg restaurálva és normális körülmények között tárolva, de ezt a megjegyzést megtartottuk magunknak). A Buddha korábbi reinkarnációiról szóló sztorikat amúgy az összes burmai ismeri, tanítják őket az iskolában és nyilván a szerzeteseknél töltött időben is, mindegyiknek van valami jó kis erkölcsi tanulsága, a nekünk elmesélt, egy elefánt, egy majom, egy fa és egy madár vetélkedéséről szólónak például az, hogy külső megjelenéstől függetlenül tisztelj mindenkit, , mert lehet, hogy okosabb és tapasztaltabb nálad – vagy valami ilyesmi.

Az utolsó állomás az Ananda nevezetű templom volt, amiben három, koncentrikus négyzet alakú folyosó van, régen a legbelsőn csak a király és családtagjai, a középsőn csak a papok és szerzetesek tartózkodhattak, a legkülső volt a ’zembereké. A trükk az, hogy az eredeti Buddha-szobrok (ebből mára csak kettő van meg) úgy voltak megcsinálva, hogy a belső folyosóról (közelről és alulról) nézve éppencsak játszik valami mosoly a szájuk szélén, a külsőről nézve viszont szélesen vigyorognak. Ezzel az építtető király (az első Burmai Birodalom egyik megalapozója, ha megölnek se tudom felidézni a nevét) azt hozta ország-világ tudomására, hogy a saját családjánál és a tudós papoknál is jobban szereti a népét.

Fél egykor végül útjára engedtük a srácot, akitől még kaptunk egy tippet arra, honnan nézzük a naplementét, mert a nagyobb, megmászható pagodákon iszonyat tömeg van esténkén. Megebédeltünk egy vega helyen (nagyon vicces angol nevű helyek vannak, ez pl. 'Be kind to animals' néven futott), aztán még nekiindultunk a tájnak a bringákkal. Önmagában az is elég nagy élmény, hogy csak mész a földutakon, és tényleg nagyjából 100 méterenként van egy kisebb-nagyobb építmény, ha éppen olyanod van, akkor veszel egy hideg üdítőt és felülsz az egyikre pihenni, a hangulati pontszámot pedig az is megdobja, hogy a helyiek még nem tűntek el teljesen a templomok közül se, itt-ott kis megművelt földecskék, kecskéket terelő pásztorok, mocskos de boldogan vigyorgó kisgyerekek és egyéb, szigorúan autentikus elemek jönnek szembe.

E: Baganban amúgy kétszer is ettünk ilyen zöldtealevél salátát és továbbra is csodálatosnak bizonyult, meg kell majd tudnom hogy készül!

D: Menet közben egy időre felvettünk egy jó ötvenes francia nőt, aki egy darab félliteres vizespalackkal nekiindult kocogni a 42 négyzetkilométernek (és a napon kb. ugyanennyi foknak) úgy, hogy nemhogy a szállodája nevét nem tudta, de még azt sem, hogy a három közül melyik településen lakik. Miután rájött, hogy biztos mégsem arra, amerre mi megyünk, leszállt, és újra futni kezdett az ellenkező irányba, visszafele meg már nem láttuk – azért bízunk benne, hogy begyűjtötte a Tourist Police (minden épületükre nagy betűkkel ki van írva, hogy May I Help You, így, kérdőjel nélkül) és hazajuttatták.

A naplementés  helyszín viszont hamar elfeledtette ezt a közjátékot, egy jó darabig úgy tűnt, kettesben leszünk egy kicsit kisebb, félreesőbb, de az egész tájra kilátást nyújtó templom tetején. Végül befutott még három ember, de így is elég laza volt teljes nyugalomban végignézni és végighallgatni, ahogy megváltoznak a fények és megőrülnek a madarak. Ezután már csak a hazavezetés, a vacsora és az volt hátra, hogy lélekben elkezdjünk készülni az újabb buszútra.

Bagan - chapter I.

Kalawban egy órával később ugyan, de befutott a buszunk, előtte még ettünk egy dél-indiai helyen valószerűtlenül sok elemből álló vacsit – úgy hoztak ki ötféle szószt meg négyféle köretet, hogy gyakorlatilag mindketten egy-egy főételt rendeltünk csak. Aztán néztük várakozva, ahogy begördülnek a szebbnél szebbnek tűnő buszok, mire befutott a mienk is – a vártnál egy jóval lehangolóbb darab, elég szűk ülésekkel. Ennek ellenére az út annyira nem volt vészes, tele volt külföldiekkel, például a kb 12-13 fokban fagyoskodó papucsos ausztrálokkal, és hála az égnek annyira kanyargós se volt, úgyhogy egész sokat aludtunk. A késés ellenére hamarabb is odaért, hajnali fél négyre már Baganba értünk. Itt megtört az eddigi jószerencsénk és a szálloda teljesen tele volt, úgyhogy csak azt tudták felajánlani, hogy a medence szélén a pihenőágyakat összetolnak és akkor azon heverészhetünk. Kicsit el is szunyókáltunk, aztán olyan fél hat körül rájöttem, hogy fázom, úgyhogy elindultam valami plédet szerezni. Azt nem tudtak adni, de adtak pár törülközőt, meg közben összetalálkoztam két sráccal, akik épp napfelkeltét nézni indultak. Az egyikük, Mario kicsit sóhajtozott, amikor válaszoltam a kérdésére, hogy egy másik lánnyal vagy egy fiúval utazom-e, de aztán nagyon cuki volt, mert öt perccel később megjelent a medencénél, hogy igazából az ő szobájában két ágy van és az egyiket nem használja, úgyhogy ha gondoljuk, feküdjünk le ott, ő úgyis odalesz egész nap. Úgyhogy befetrengtünk oda, aztán két óra múlva megjelent, hogy sorry,  de kiderült hogy ez csak egy egyórás program nem egész napos, úgyhogy ő vissza is jönne, mi meg kimásztunk a recepcióhoz, ahol kiderült, hogy valaki épp kicsekkolt, úgyhogy lett is egy szobánk, hurrá. Még otthonról lebeszéltem egy fickóval, hogy kilencre jön értünk lovaskocsival (ez jó ötletnek tűnt, gondolván hogy punnyadtak leszünk a buszút után), de fél tízig se jött senki. Nagy nehezen felhívattuk a recepcióról és kiderült, hogy nem is fog jönni, ami elég idegesítő volt, úgyhogy a bagani első nap elég nehézkesen indult. Végül a szállodából szereztek nekünk egy másikat, úgyhogy tíz körül végül nekivágtunk a romoknak. 

Bagan volt előzetesen talán az út egyik legjobban várt része, rengeteg gyönyörű templom és pagoda egy kb 50 négyzetkilométeres területen, kisebbek és nagyobbak, a legrégebbiek kb. ezer évesek. Fénykorában állítólag vagy 10000/4000 (wikipedia/útikönyv =) templom és pagoda állt itt, mostanra kb 2000 maradt, mondjuk nem számoltuk meg. 

Nagyon durva egyébként, hogy mennyire felkapott úticél lett Burma, csomó szállásunknál teltház volt, szóval itt kicsit nehezebb azt megtenni mint Ázsiában máshol, hogy csak úgy nekiindul az ember, az Inle-tónál is volt olyan útitársunk aki ott szembesült vele, hogy nincs hely, és most mikor Pyayba értünk éjfélkor, akkor is eljött velünk három kínai, hogy hátha, és itt se volt szabad szoba, ahol most lakunk.  Ez úgy kapcsolódik ide, hogy emiatt hogy lógva hagyott minket a guide,helyben próbáltunk másnapra guide-ot szerezni, és több helyen is mondták, hogy egyszerűen nincs szabad guide, meg az árakon is látszott, hogy Baganban nagyon pörög ez a turistabiznisz. 

Szóval a lovaskocsira felpattanva én elnyúltam hátul, Dani pedig a bakon ült a vezető mellett, aki azért szerencsére helyi viszonyokhoz képest egész jól tudott angolul, úgyhogy azért tudod mesélni ezt azt. Elvitt minket első körben a leghíresebbekhez, majd rakok fel képeket, gyönyörűek voltak.  Mostanában a száraz évszak vége van, ezért elég poros és száraz minden, elképesztő lehet, amikor tényleg minden zöld és csak köröskörül kiemelkedik ez a sok, főleg vörös templom, így is lenyűgöző volt. Az is jó, hogy mivel ilyen nagy területen oszlik el, ezért mégsincs az embernek tömegnyomor érzése, általában minden templomban, amire fel/bementünk rajtunk kívül 5-10 turista volt, a kisebbeknél még annyi se.

Bagan alapsztorija az egyébként, hogy egyszervoltholnemvolt egy burmai nagy király, aki meghallotta a nép szavát, hogy keressen nekik egy menő új vallást. Ő körülnézett a környéken, és megtetszett neki a buddhizmus, ezért Mon (a mai Mianmar és Thaiföld déli, illetve északi részén elterült állam) királyától kért szerzeteseket és építészeket, de elhajtották. Erre hadsereggel ment vissza és legyőzte Mont, megszerezve, amit akart, ráadásul menet közben meghódítva a déli országrészt is. Az így szerzett vagyonból, részben győzelmi áldozatként kezdett több templomot is építeni Baganban, utódai meg folytatták a dolgot, amíg az egyikük ki nem végeztetett néhány mongol követet. Ez akkoriban elég rossz ötletnek számított, és válaszul meg is érkeztek Dzsingiszék, akik véget vetettek az első Burmai Birodalom és ezzel Bagan virágzásának.

Újkori történelmére az egyik legnagyobb csapást az jelentette, hogy  földrengés veszélyes  zónában fekszik, és ezek közül az egyik, az 1975-ös annyira súlyosnak bizonyult, hogy több nagy templom is javíthatatlanul károsodott. (a világháborút egész jól megúszta, bár harcok folytak a területén de arról sikerült lebeszélni a japánokat arról, hogy lebombázzák). A másik legnagyobb kárt a kormány okozta, ahogy a másnapi guide-unk megfogalmazta ’our genius government”, akik nemes egyszerűséggel pl lebetonozással és hasonlókkal álltak neki renoválni, ezen például az addig itt működő Unesco annyira fel is húzta magát, hogy kivonult és Bagan azóta sem a világörökség része.

Kalawi kalandok

D: A szerdát és csütörtököt Kalawban töltöttük, ami úgy 1400 méter magasan fekszik. Vonattal mentünk át – nagyon hangulatos és a lerobbantság ellenére meglepően tiszta volt (mondjuk a vécét azért nem néztük meg, de nem lehetett sokkal rosszabb, mint egy átlagos MÁV-személyvonaté). A sebességről annyit, hogy 3,5 órát utaztunk, egy közepesnél kicsit jobban edzett bringás simán vert volna minket. Ennek fényében még jobban értékelhető, hogy sikerült annyira dülöngélnie és rázkódnia menet közben, hogy többször majdnem leestünk az ülésekről.

Viszont volt idő nézni a tájat, ami nagyon hangulatos volt, bár nem annyira zöld, mint vártuk, a száraz évszak és az erdőirtás sajnos megtette a hatását. A kalawi pályaudvarra érve gyorsan betalált minket két srác, úgyhogy megvolt az első robogó hátsó üléses, túrazsákokat a lábtartóra támasztós utunk fejenként egy dolcsiért. A szállás nem volt rossz, mondjuk az picit (E: nagyon) fájt este, hogy semmilyen fűtés nem volt, kint meg 10-15 fok lehetett.

Délután még megnéztük a két helyi nevezetességet, a Bambuszpagodát és a nemtommilyen barlangot. Előbbi egy teljesen jellegtelen templom, benne szuveníreket és háztartási eszközöket kínáló árusokkal, a plafon kétségtelenül bambuszból van, de ha nem robogóval tettük volna meg a dögmelegben a felfelé kb. 5 kilométeres utat, akkor Buddha nem lett volna büszke a heves érzelemnyilvánításainkra. A barlang sem véletlenül maradt ki a világ csodáinak ismertetése közül, de megért tíz percet, nagyjából 2000 Buddha-szobor van belezsúfolva, egy részük kedvesen betakargatva (bent elég hűvös van ugyebár), egy csomó másik pedig a lehető legízléstelenebb, ezerféleképpen villogó, színes kínai ledekkel körberakva.

A didergős éjszaka után másnap elmentünk egy túrára a környéken. Bevallom, én azt hittem, inkább sétálni fogunk, de a vége egy kb.22 kilométeres, elég erőltetett menet lett, félúton egy 1600 körül heggyel. Odafelé főleg zöldteával és naranccsal beültette hegyoldalak között mentünk, aztán megálltunk egy törzsi faluban, ahol előadhattuk a fehér ember megcsodálja a helyiek egyszerű életét műsorszámot, szerencsére azért nem volt annyira gáz a helyzet, a vezetőnk elég jóban volt a házigazdákkal és ők is látszólag elég fesztelenül viselkedtek. A guide amúgy nagyon jól beszélt angolul, mint kiderült azért, mert az egyik helyi keresztény missziónál nevelkedett (nem kérdeztük meg, hogy árva volt-e, vagy miért, azt viszont megtudtuk, hogy félig valamelyik helyi törzs, félig nepáli származású).

Csapódott még hozzánk egy amerikai nő, aki tipikusan affektáló hanghordozása és a 43. teacserjére is változatlan lelkesedéssel kiadott ooooh-jai ellenére egész kellemes útitársnak bizonyult. Középiskolai tanár San Francisco mellett (az osztályban 60% latino, 20% fekete, 15% ázsiai diákkal), Dél-Amerikán kívül minden kontinensen járt már, jól elbeszélgettünk.

 A hegytetőn elköltött ebéd után már jórészt lefele mentünk, először át egy viszonylag érintetlen ős/esőerdős szakaszon. Állatot mondjuk egyet se láttunk, de jó volt az árnyékban, a sűrű növényzet között menni. Ez a rész azért nincs letarolva, mert itt van a Kalaw-t ellátó víztározó, úgyhogy itt nem engedik a földművelést. A közelben csak egy másik ilyen védett terület van, szóval sajnos elég csúnyán el van intézve a környék. Ráadásul aranybányák is vannak erre, korábban a helyiek kb. kézműves módszerekkel fejtegették a követ, de mostanában megjelent legalább egy kínai cég rendes gépekkel. Vannak is bajok, talajerózió, földcsuszamlások az esős évszakban, tavaly kétszázan haltak meg az aranybányában, amikor rájuk omlott a hegyoldal.

Az is jellemző, hogy a víztározót, illetve az innen a városhoz vezető, nagyjából 7 kilométeres csöveket még a britek építették talán 1939-ben, azóta kb. egy csavart nem húzott meg rajtuk senki, de többé-kevésbé működnek, persze pl. a három vezetékből az egyik már tönkrement. A vonattal is ez a helyzet, szóval azért amellett, hogy az angolok szokás szerint elég aljas módon viselkedtek Burmában, nélkülük nagyjából nulla lenne most is az infrastruktúra.

A rezervátumot egyébként a kormánynak nincs pénze védeni, így a helyi szállodatulajdonosok állítottak fel egy vadőrosztagot, akik igyekeznek a favágókat távol tartani. Éljen a burmai civil társadalom, majd gondolom azért rájuk küldik a TEK-et.. Találkoztunk is egy csapat őrrel, amikor újra művelt területre értünk ki, a víztározóból csordogáló víz mellett végig a völgyben képeslap-zöld zöldségeskertek, eperágyások és hasonlók között mentünk, amiket még jobban értékeltünk volna, ha ekkorra nem fáj már mindenünk. Eszter még megpróbálta magát felökleltetni néhány bivallyal (E:nem is), amikor belefotózott az arcukba, de végül szerencsésen túléltük a túrát.

Mivel már ölni tudtunk volna egy normális (és a városban korábban nem talált) kávéért, és útba is esett, beültünk a hely legdrágább resortjának kertjébe egy amúgy pofátlanul drága kávéra. Ahogy régen egy kispénzű angol tisztviselőcske olyan arcokkal teázhatott együtt a gyarmatokon, akik otthon a klub előszobájából is kidobatták volna, minket is simán beengedtek porosan, izzadtan a virágillatos, úszómedencés, kikeményített ruhás személyzettől nyüzsgő kertbe, csak azért, mert fehérek vagyunk – sőt leültettek egy scrabble-öző angol házaspár mellé. (Egy darabig azt hittem, hogy Jeremy Clarkson a faszi, de csak nagyon jellegzetes ötvenes-hatvanas angol voltJ.)

A kávétól erősen aztán megoldottuk a buszállomásra kijutást is – hogy ott rájöjjünk, az előző nap felfedezett Poe Poe pékségben konkrétan ötödannyiért ihattunk volna rendes eszpresszót. Egy kis késéssel, de befutott a buszunk, amin újabb éjszakát töltöttünk el, de ez már a következő poszt lesz.